Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)
A KIADÓ UTÓSZAVA (Maróti István)
Vezér Erzsébetet személyesen 1991 elején ismertem meg, amikor egy interjújának hangfelvételét keresve számomra váratlanul megérkezett a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Korábban olvastam néhány könyvét, főleg Adyról írt tanulmányait forgattam szívesen, amelyek hozzátartoztak pedagógiai munkámhoz, kutatásaimhoz, ismereteim gazdagításához. Amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kerültem, hangtárt munkatársként megtudhattam, hogy e rendkívül jelentős gyűjteménynek és a hangszalagokon megőrzött irodalmi dokumentumoknak személyében 0 volt a megalapozója, megteremtője, a Hangtár első vezetője. Hogy kapcsolata a Múzeummal milyen módon és körülmények között tört össze, erről saját maga megemlékezett Szeretném magam megmutatni című, 1999-ben megjelent memoár szándékú kötetében, amelynek címét - nem véletlenül - Adytól kölcsönözte. A történtekről - ha kérdezték —, számtalan újságcikkben is nyilatkozott. Elsó' találkozásunkkor éreztem az egykori munkahelyével szembeni bizalmatlanságot. így azután több percnyi beszélgetésünk ellenére sem fogadta el tőlem a felkínált helyet és a kabátját sem vette le. Az volt az érzésem, hogy még ekkor is mélységesen fájlalta, hogy húsz évvel korábban méltatlan körülmények között elvették tőle azt az irodalmi „hangvilágot”, amely oly szeretett és nélkülözhetetlenül fontos volt számára. Vezér Erzsébet ugyanis így üzent a világnak. Beszélgetéseivel, a beszélgetőtársak kitárulkozó, őszinte gondolatainak közreadásával. A 2003 nyarán bekövetkezett haláláig többször találkoztunk leginkább a Mészöly utcai lakásán. Szívesen emlékezett az egykori találkozásokra, interjúkra felidézve egy-egy feledhetetlen pillanatot Lesznai Annáról, Gyomrai Editről, Hajós Editről. De ezek a beszélgetések nem voltak kizárólag múltidéző, szép emlékű irodalmi gondolatok. Nem titkolta és olykor keményen megfogalmazta a hazai közéletről, a politikáról is véleményét. Kettőnk emberi, szakmai kapcsolatát tekintve elmondhatom, hogy szervezetileg nem sikerült őt visszahozni a Múzeumhoz — volt annyira következetes, megbántott és büszke —, hogy erre kísérletet sem tettem, de talán életének utolsó esztendeiben feloldódott az az intézmény iránt érzett ellenszenve, amelyet első alkalommal éreztem. Bizalommal figyel283