Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk (Budapest, 2004)
JÓZSEF ATTILÁRÓL ÉS NEMZEDÉKÉRŐL - Beszélgetés Gyömrői Edittel
4. Bp. 1936. nov. 9. Edit, Kedves, kikönyörögtem egy találkozót, maga megadta, és én most ezt nagyon szégyenlem. Ne várjon, nem mehetek én el erre. Ne féljen tólem, mindenkitől félhet eztán, csak tőlem nem. Nagyon fáj nekem, hogy máshoz tartozik és nem hozzám. Azt hiszem, hogy maga nem jő ember, én csak azért akartam gonoszkodni, hogy közelebb kerüljek magához. Hát lehetséges az, hogy valakit ennyire kívánjon az ember, és az ilyen értetlenül viszonzatlan maradjon? Borzasztó. Nagyon fáj a szégyen is. Azt is szégyenlem, hogy bolonddá akart tartani, és úgy akart eltávolítani magától. Hogy annyi rokonszenv sem volt magában, hogy megmondja az igazat, és segítsen, míg magamhoz nem térek. Azelólt nagyon szerettem, úgy kiszíneztem, hogy milyen boldogan élnénk együtt, maga értené, amit én csinálok, és én érteném, amit maga csinál. Most ez sincs, most valami puszta meztelen vágy kábít maga után, akit ott láttam akkor az ajtóban, s akit még olyan sokszor láttam. Az is fáj, hogy maga fölháborodik — az igazság az volna, hogy maga nem háborodhatik föl még akkor sem, ha megölöm, ezt, ha maga annyira visz- sza tud utasítani, természetesnek kellene vennie. Persze akkor még jobban kívánnám, és nagyon szeretném, úgyhogy úgysem tudnám megtenni. Maga a gonosz, nem én. En nagyon szeretnék nagyon jó lenni magához. Ugye, én vegyem tudomásul, amit más szeretne, legyen parancs a számomra, amit nekem maga „selyempapirosba csomagolva” ad, az óhaj, de ugye maga fölháborodva nem vesz tudomást arról, hogy nekem minden mozdulat, minden gondolat mennyi szenvedésbe kerül. Igazán megöltem volna már magamat, ha nem volna bennem az a szörnyűséges gyanú, hogy magának ez esne a legjobban, akkor érezné magát biztonságban. Hogy van szíve ennyi brutalitáshoz? Hát szabad ezt? Hiszen maga anya, maga szült már! Én igazán nem akartam mást, mint csak egy kicsit éreztetni magával azt a kínt amit maga kelt bennem azzal, hogy ennyire megtagad. Ugye, nekem nem szabad védekezni? Írtam egy hosszú verset arról, hogy ez mennyire fáj, a vers nagyon szép, és még ennek sem tudok örülni, mert tudom, hogy maga örülni fog neki, annak, hogy maga váltotta ki a fájdalmat, amelyből csináltam — és aztán mért ne lenne büszke erre, ha már semmi veszély sem fenyegeti? Ha tudná, hogy milyen gonoszságot mível, mindjárt jobb lenne hozzám. Most azért írok, mert nekem nem kell a kikönyörgött találkozó. Hát akkor mért könyörögtem ki - kérdezi, persze, én „mindig mást” akarok. Nem igaz. Azért könyörögtem ki, hogy maga lássa, hogy nem kell félnie tólem, hogy ne féljen, megnyugodjon; mert én mit is csinálhatnék ott, ha maga - mert maga ilyen - odaül az íróasztal elé, engem odaültet melléje, és azután szokása szerint azt mondja: 190
