Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Bárdos László: Hasonlóról a hasonlónak? Adalékok Szép Ernő egy verstípusának értelmezéséhez

magam egyes-egyedül volnék ember a természet gyűjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én? Nem is volna kihez szólnom, és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy szavam se volna a számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is sejteném.7

Az „Everyman”, az „akárki" beszél itt is, mint Szép Ernő többi költeményében. Ebben a szövegben nyíltan ki is szolgáltatja szubjektumát a személyes névmás grammatikájának. Arra mutat rá, amit a nyelvészetben s a nyelvészet nyomán deixisnek szoktunk nevezni. Eszerint az én is olyan kategória, amely csak rámutatással tesz szert jelentésre, azaz érvényessége a használatától, a mindenkori szituáció kontextusától függ. Én, itt, tegnap - minden viszonylatban mást és mást jelölhetnek.

A Szép Ernő-i hosszúvers nemegyszer azt valósítja meg, ami sajátképpen a költészet nyelvében szokott megtörténni. A versben, kivált a modern versben hovatovább minden nyelvi jel deiktikussá válhat: jelölő funkciója és képessége a viszonyba állítástól függ, attól, hogy textuálisan vagy intertextuálisan jelen lévő szövegelemek hogyan, merre, meddig irányítják jelentését. Lételeme ez a modern versnek, még inkább a klasszikus modernség utáni versnek: kiszámíthatatlan és előreláthatatlan, mert elemeinek mozgása foly- ton-folyvást új meg új jelentés-összefüggésbe illeszti, sodorja. A szó leszakad az egyetemességről, saját kontextusában kering, ezért nem képes számot adni hasonlóról a hasonlónak. Szép Ernő verseiben az „akárki” szólal meg, szava mégis egyedüli és megoszthatatlan.

7 Uo„ 391.

76 / Bárdos László