Palkó Gábo (szerk.): „álom visszhangja hangom”. Tanulmányok Szép Ernőről - PIM Studiolo (Budapest, 2016)
Kálmán C. György: Alkalmiság és újitás Szép Ernő kisregényeiben
a nyelvvel való játék diadalának, s szívesen rámutatnánk, menynyit tanult Szép Ernő Esterházytól, Garaczitól, s általában a mai magyar prózától. Ha Szép Ernőt nem annyira maga a történet érdekli is, hanem a csevegés, a történetmondás vagy a megfogalmazás folyamata, azért az már tényleg anakronisztikus volna, ha a nyelv problémáját vagy az elbeszélés nehézségeit látnánk Szép Ernő szövegeinek középpontjában lenni. De minden közhelyben van valami kis igazság - befogadásunk, érzékelésünk függ a mai olvasmányainktól, és annyit azért megállapíthatunk, hogy a mai tapasztalatok erősen felértékelik - egyáltalán: láthatóvá teszik - Szép Ernő újító gesztusait. Legvégül pedig visszatérek Bán Zoltán András megjegyzéséhez a külömbségről. Hiba volna ez, vagy a rendszer sajátossága? Általánosítva: mindaz, amit próbáltam eddig elmondani, pontosan arról szólt volna, hogy az, amit ügyetlenségnek, véletlennek, túlságosan is köznapinak, s ezért az irodalomba vagy a hivatalosságba nem illeszkedőnek tetszik - mint amilyen egy úgynevezett sajtóhiba vagy helyesírási lapszus az része annak, ami nagyon is ki van találva, a tervezetnek vagy szisztémának. Azt sugallja: megengedhetem magamnak, mert így is érthető, így mondjuk, nem érdekes, hogy hivatalosan hogyan írjuk. A szóbeliség, az elmondás - vagyis a mesélés - fontosabb, mint az írás szabályai. Igaza van a kritikusnak: ez „a modern magyar kultúra egyik megteremtőjének egy jelentéktelennek tűnő, ám mégis halhatatlan kéznyoma." 36 / Kálmán C. György