Palkó Gábor: „helyretolni azt”. Tanulmányok Örkény Istvánról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Előszó

Előszó

Örkény István nagy érdeme, hogy a baloldali kollektivizmus béklyóitól szabadulva az 50-es-60-as években merészen és sikeresen újította meg a magyar elbeszélő próza kifejezőeszközeit és drámái révén nagy hatással volt a színházi játéknyelvre is. Korai mestereihez, Kosztolányihoz és Karinthyhoz, valamint a frissen felfedezett Kafkához kapcsolódva a rövidtörténet hagyományának jelentős alakjává vált. Az elbeszélői közlés visszafogottsága és az ironikus-groteszk hangvétel az „egyperceseket" izgalmasan talányossá tette, a köznapi szituációkat és a mindennapok nyelviségét idéző alakításmód az irodalmiság új lehetőségeit aknázta ki. A Tótékban Örkény az újítást és a széleskörű hatást szintúgy remek arányérzékkel ötvözte, egészen egyedülálló módon ráérezve a történelmi kataklizmákat átélt közönség igényeire. A darab hatvanas-hetvenes évekbeli átütő sikere vélhetően nemcsak - a magyar színpadon akkoriban meghökkentően - szubverzív hatásán, hanem azon a példaértéken is alapulhatott, amely az ’56-os történelmi trauma után, az adott körülmények között egy normális világrend helyreállíthatóságát sugallta.

Örkény méltán tartozik ma is a legismertebb és legnépszerűbb magyar novellaírók és színpadi szerzők sorába. Sokat tudunk pályájának indulásáról, írásművészetének az 50-es évek második felében bekövetkező megújulásáról, rövidtörténeteinek és drámáinak hatásmechanizmusairól, de még így is bőven maradnak nyitott kérdések az életmű vonatkozásában. Például írói habitusának korai alakulása (a lehetséges Kosztolányi-, Márai-, Szerb Antal-hatás), vagy közép- és kelet-európai rokoníthatósága vagy akár szövegeinek inkább morális-intellektuális, mintsem érzéki

6