Palkó Gábor: „helyretolni azt”. Tanulmányok Örkény Istvánról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Jákfalvi Magdolna: Pisti mint work-in-progress

mutat. A hatvanas évtized egészét meg- és végigíró műalkotást sokkal többször játsszák, mint a Vérrokonokat vagy a Holtak hallgatását, a Kulcskeresőket, de háromszor többet megy a Tóték és a Macskajáték. A work-in-progress dramaturgiájával létrehozott színpadi szöveg feltételezi azt a rendezői munkát, amit Várkonyi elvégzett 1979-ben. Amikor egy dokumentum-dráma színpadra kerül, a dokumentumok helye értelmeződik át. Ez a tizenegy bemutató közül négyben követhető.

1988-ban Babarczy László játékfüggő előadást hoz létre Kaposvárott. Bezerédi Zoltán Pistijéről már írtunk, ő egy videojáték hőse, belépőjének zenéje a korai Commodore-technika géphangja. Az Örkényi hősök itt video game katonák, ebből, és csakis ebből a színpadi pozícióból értelmeződik a parancs morfológiája. A kaposvári társulat a közösségi színház erős mintája ekkor, ez az előadás a színészek tömeges jelenlétének és a videojáték személytelenségének azonosságára épült.

A dokumentumszínház másik karakterét hangsúlyozza 1992- ben a Madách Kamarában Mácsai Pál rendezése. Horesnyi Balázs díszletéhez a budapesti Hősök terének és az Andrássy útnak a perspektivikus fotóját kasírozták eltérő magasságú lábakon álló paravánokra. A látvány a XVII. századi színpad álperspektíváját mutatja ismerősnek, csakhogy a mozgástér mesterségesen szűkített, s ez idegen a mai színpadtechnikától. Ebben az előadásban elsődlegesen a tér használata mutatja az idegenné váló hagyományt, az ismerősnek tűnő, de használhatatlan tereket.

S az utolsó, a negyedszázados bemutatóra emlékező, 2004-es Pisti a vérzivatarban egyenesen a dokumentumdráma felszínre kerülését vizionálta. Marton László a Vígszínházban az előadás képi világát meghatározó kávéházi miliőt a nagyszínpad alatt rendezte be, ahonnan csak felmászni lehetett, felkapaszkodni a felszínre. Marton a felszínre kerülés fizikai képét hangsúlyozta,

Pisti mint work-in-progress / 171