Palkó Gábor: „helyretolni azt”. Tanulmányok Örkény Istvánról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Forgách András: Örkény: Visszhang vagy forrás? Egy eredetiség vizsgálata

következtetni a szénre." A riporter konokul kérdez tovább: „Néhány kritikus, elismerve műve értékét, elvont humanistának tartja önt. E kritikusok tehát a szocialista humanizmus konkrét követelményeit állítják szembe műveivel. Mi erről a véleménye?” Örkény: „Ez, amit elmondtam, 'elvont' humanizmus? Na, köszönöm.” A riporter: „Egyáltalán milyen emberi magatartást tart korszerűnek?” Örkény: „Eddig milyen okosakat kérdezett.” „Nincs kedve válaszolni?" - kérdezi az oktondi riporter. Az író: „Hogy kedvem van-e? Kérdezze inkább, tudok-e? De nem tudok.” Ez már a nagy művész vallomása is, aki tudja, hogy nem kötelező minden kérdésre tudnia a választ.

Tót akkor darabolja fel az őrnagyot, amikor az visszajön. Már fellélegzett, úgy érzi, mindent megtett a fronton harcoló fiáért, most viszont, a törés után, a szünetjel után üt a cselekvés órája - amelyről Örkény a Tóték drámaváltozatának előszavában ír, mint hősei fontos, és őt Camus-tól és főleg Sziszüfosztól megkülönböztetőjellegzetességéről. Maga a cselekvés nincs szinkronban a történésekkel, hiszen, ha valódi lázadás lenne, ha változtatás igényéből fakadt volna, már jóval korábban meg kellett volna történnie. Tót átugorja a felismerés pillanatát, az nem következik be, csak egy transzban elkövetett rituális, bacchanisztikus, dionü- szoszi mészárlás, katarzis nélkül, mert maga az élet ugyanúgy folyik eztán (hőseink reményei szerint) tovább. Az életmű ennek a diszkrepanciának, ennek a törésnek a sebészi pontosságú ábrázolása, s a forma, már a Voronyezsben is, tartalmazza ezt a törést, a három szereplő viszonya nem adja ki a különböző érdekek és felismerések mentén a teljes igazságot. Viszont mint lehetséges szereplők egy kitűnően lebonyolított, helyenként talán a kelleténél lesimítottabb drámai szerkezetben az igazság - vagy inkább a dolgokról folytatott tényleges, végigvitt dialógus - hiányát élesen jelzik.

Örkény: Visszhang vagy forrás? / 119