Palkó Gábor: „Határincidens”. Tanulmányok Szilágyi Domokosról - PIM Studiolo (Budapest, 2016)

Pécsi Györgyi: Korszerűbb versnyelv és forma felé Szilágyi Domokos: Garabonciás (1967)

stb., hogy a vers zárásában, a „virágom virágom” sejtelmes metaforájával magához ölelve visszamenőlegesen is felmagasztosítsa.

E félig evilági, félig túlnani (de honnani?) figura paradigmati- kus sort nyit meg Szilágyi Domokos életművében. A boszorkány a Búcsú a trópusoktól (1969) kötetből az egyetemes létfilozófiai költemények alakmásainak (a Kényszerleszállás ördögöcskéje, a Napforduló Mestere) előképe. Az itt még inkább polivalens, bájosan vajákos démoni hatalom a Napfordulóban már ördögi, mefisztói erővé válik: a Mester örök nyugtalanságot, tudást, az evilági megváltás illúzióját ígéri, általában azokat az attribútumokat, amelyek a modern, ész-elvű, tudomány-elvű embernek azt a hitét/képzetét éltetik, hogy kezét a világ ütőerén tartja, minden őáltala történik, általa minden megtörténhet, hogy - képletesen - elfoglalta Isten helyét. A Fagyöngy (1971) kötet verseiben Szívbénító Valakiről ír, Jupiternek, vén uzsorásnak, kitalált Szellemnek nevezi azt, akit/amit egyébként nem tud megnevezni, s „aki”, amely erő, létszubsztancia nem helyezhető el a racionális elme világértelmezésben.

A Szilágyi-vers boszorkánya és garabonciása a népi hiedelem- világból, Aranytól közvetlenül örökölt, gazdagon újraalkotott figura. A költő kiemeli őket a mitológiai időből, de nem szünteti meg kapcsolatukat a múlttal. Felszabadítja a régi magyar nyelv impozáns eszköztárát és áradó dikciójú szabad verssel ötvözi azt, de maga a figura nem transzformált figura, gondolatilag nem emelkedik a kultúrtörténeti ikon fölé. Éppen ezért a versek bartóki értelemben a hagyomány fölhasználásának két egyszerűbb módját, a közvetlen idézetet és az imitációt valósítják meg.

Korszerűbb versnyelv és forma felé / 125