Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)
Kulcsár Szabó Ernő: „Graciőz" kötetlenség. Szólam és írhatóság Esterházy prózájában
vagy amelyek bármely más értelemben nélkülözték az ún. létkérdésekkel való (többnyire tragikus) szembesülés nyomatékét. Esterházy prózája sajátságos köztesség jegyében mutat vissza elődeinek egy olyan lehetséges történeti konstellációjára, amelyben Mikszáth közelebb kerül Kosztolányihoz, mint Jókaihoz, és Ottlik ahhoz a Móráihoz, akinek a művi kiiktatása több évtizedre afféle alternatíva nélküli népi-urbánus versengésre egyszerűsítette a két háború közti prózaírás kánoni kérdéseit. De ha itt most nem a kulturális-ideológiai, hanem a szorosabban vett irodalomszemléleti megosztottságainkból indulunk ki, akkor Esterházy jóvoltából talán inkább már három kánoni vonulat potenciális alakulástörténete Is valósággá válhat. Mert ha a Petőfi-Ady-Jó- zsef Attila vonulat pártállami kánonján túl egy Arany-Babits-Márai humánideológiai vonal kirajzolódása sem tagadható el, akkor Esterházy prózájának irodalom- és világszemléleti potenciálja egy olyan harmadik kánonképződési irányt is lehetségesnek mutat, amelyben - primer nyelvművészeti (tehát elsődlegesen irodalmi) okokból - a távoli időből Arany János, majd Kosztolányi s később Weöres Sándor látszanak meghatározó pontoknak. Azok tehát, akiknél a különleges nyelvművészeti teljesítmény az anyanyelvi irodalmi hagyomány mélyen artikulált ismeretével és átsajátításával áll összefüggésben. Nem véletlenül írta az Aranyt elmarasztaló Móricz közéleti okvetet- lenkedéseire válaszul éppen Kosztolányi, hogy Arany János „a nép nyelvét olyan magasra emelte, mint senki a világirodalomban" (író és bátorság). Már csak azért is van különleges jelentősége az irodalmi kánon mostani, nyelvművészeti alapzaton mutatkozó átrendeződésének, mert manapság - amikor alighogy kikínlódtuk magunkat a marxizmus és a pártállami kánon társadalmi dogmatikájából - bizonyos szakmai körökben újra látszik éledni az a társadalomtörténeti obszesszió, amely a művet megint ama kontextusainak egyikéből szeretné levezetni, amelyeket az irodalomnak eddig mindig sikerült túlélnie. Itt mintha hajlamosak volnánk megfeledkezni az esztétikai 14 / Kulcsár Szabó Ernő
