Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Szirák Péter: El kell mennünk innen. Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

hiába ún. személyes vallomás, beszámoló, létezni mint szöveg létezik, így lehet tudomásul venni; tűnődtem: ez nem egészen igaz, olykor az ügyetlen (amatőr) vagy már nem kontrollált (halálközelség) fogalmazás mögött, alatt fontos híradások lehetnek, az életről és életekről, végességekről és végtelenségekről.

Szóval, szokásom szerint lerohantam volna Gittit, hogy azonnal hallgassa meg, hogy ez milyen, de csak azt akartam hallani, hogy jó-e. Nem, azt, hogy mondja, hogy jó. De elaludt, feküdt a nagyobbik szófán, betakarózva avval a piros, kötött izével, néztem az arcát, nem a pihenés könnyűségét mutatta, hanem valami nehezet. Talán még nem az én nehezemet, hanem csak... nem is tudom, talán azt, hogy megöregedtünk, és akkor délután kell is egy kis alvás. Elnyomta a buzgóság, tréfálkozik a magyar nyelv. Csöndben visszaosontam. (8.)

A másiknak való felolvasás a másik általi önmegértés Esterházy által sokszor dokumentált mozzanata, s itt egyszersmind a múltból eredő praxis megőrzésének példája is. A közvetítettségre, a „műfajra" vonatkozó önreflexió illeszkedik a könyvnek abba a szólamába, amely a szöveg és „valóság", kitaláltság és dokumentáció viszony- rendszerét taglalja (lásd például: „Nem egyszerű közel kerülni a valósághoz, még a sajátomhoz se." 38. „Hiába kéri Micu, nem tudok kikeveredni a szavakból. Még rosszabb: leginkább azt hiszem, ez az én sine qua nonom. Ettől vagyok én én. Vajon igaz-e ez?" 60.). A szövegrészlet elmaradt felolvasását az alvó Gitti arcának „olvasása" helyettesíti. Az alvás mint a jelenlét és így a párbeszéd időleges felfüggesztődése (egyfajta „kis halál") a naplóíró magányos töprengését váltja ki, amelyben a másikra nehezedő teher aggodalmát távoztatja, ily módon a múlt folytonosságát erősítve, és amelyben a társas megöregedés a kiszámíthatóságnak, a jövő nyitottságának

El kell mennünk innen / 119