Lőrincz Csongor: „Nincs vége. Ez a befejezés”. Tanulmányok Esterházy Péterről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Dobos István: A gondolkodó emékezet nyelve. Elhangzó beszéd - tünékeny írás

kapcsolódó szövegeket, azt hangsúlyozva, hogy a múlt alkotásainak a helyzete s jelentése nem véglegesen rögzített. Az örökség számunkra való része korábbi szövegek nyelvében rejlik, amelyek újra megszólaltatva élnek tovább a jelenben. Az írónak azt a hangot kell megtalálni, mely válaszol. Ennek a hatásösszefüggésnek köszönhetően érzékelhetik a mai, fiatalabb korosztályhoz tartozó olvasók, kik nem éltek a Kádár-korszakban, a mozgalmi, a hivatali és a kedé- lyeskedő társalgási nyelv furcsa keveredését a Termelési-regényben. Esterházy nyelvként alkotja újra a „zavartalanul" folyó termelés abszurd-groteszk világát a Kádár-korszak jellegzetes intézményében, a tervhivatalban. Az alkotó felől nézve jelen és múlt kölcsönhatása a létesülő szövegbe ágyazott beszélgetésekben mutatkozik meg, amelyeket a mű teremtett elbeszélője régi idők tanúival elképzel. Az idegen nyelv elsajátításának folyamatára emlékeztet Esterházy szövegválogató alanyának a társalgása Mikszáthtal: a nyelv emlékezetét kutatva az elbeszélő a maga világát az elmúlthoz méri, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az idegen nyelvbe többé-kevésbé átvisszük saját (anyanyelvi) világlátásunkat.19 Amikor a gondolkodó emlékezet nyelvéből indul ki a múlt megértésére irányuló kísérlet, ha nem is kerülheti ki a retorikus nyelv csapdáit, a végességét képes felmutatni

19 „Mondd, Kálmán bácsi, te önként vállalkoztál bizonyos feladatokra vagy a miniszterelnöki sajtóiroda főnöke, Bercsik Árpád szólított fel?" így, direkte a közepébe! Fantasztikus! Mikszáth úr még nem végzett a sörével. Akkurátusán itta, kézfejével megtörülte a bajszát. Addig azon, mint dér, fehérlett a hab. „Önként. Úgy éreztem, ez a helyes. Füttern." „Ne fűzzél, Kálmán bácsi. Mindenki hitte volna?' „Sokan." Révedezve kortyolt az öreg. Most több volt, ami elválasztotta őket; mintha nem is folyna a dialógus. „Nagyon sokan." „Na de Kálmán bácsi" - csapott a mester dühösen, türelmetlenül a levegőbe. (Most látszik csak a szerencse, hogy a korsó letéve.) Az öreg csak mommogott magában, mint aki beszélne is, nem is. „Úgy vagyunk mi ezzel, hogy ugyanúgy nem tudunk erről beszélni, ahogy nem tud az ember az első szerelmes éjszakájáról beszélni." „Na de, Kálmán bácsi, hát épp ez az! Flogy töke van a menyasszonynak!" Mikszáth úr ritkán nézett a mester szemébe; de most igen. És mi minden tükröződött ebben a fátyolos, barna szempárban: az a nagy tudás, hogy mitől döglik a légy. „Nagy mameluk vagy te öreg" - mondta a mester ifjún. Mikszáth Kálmán visszafordult. „A szó nem tör csontot."

A mester féktelen lobogásra gerjedt. (Mert épp a szóra oly érzékeny ő, az avval történő visszaélésre. Attól igen kedvetlen lesz. „Jóllakottan üdegélni és hazudni, barátom, a legrosszabb verzió." Erről még a következőket szerette mondani a jó ember: „Barátom, a grammatika erkölcstelen." S ha nagyon rossz a kedve, hozzáteszi: „Kultur ist Parodie." Meg tudja ezt élni erőteljesen ő.) Esterházy Péter, Termelési-regény, Magvető, Budapest, 1979, 306.

100 / Dobos István