Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)
Kulcsár Szabó Ernő: „Gyík egy napsütötte kövön"
amely a permanens bomlás és képződés vitalitásában az, ami. Vagyis a természet itt - növényit, állatit és emberit organizmusként egybefoglalva - elsősorban ebben a szüntelen átváltozásban és újraképződésben azonos önmagával. Szabó Lőrincnél a természet azért nem anyaöl, refúgium, kulissza vagy (parkok) enklávé(ja), mert a legsikerültebb versekben - ellentétben a modern tájlíra mintadarabjaival - nem halványul hangulatok elvont kiváltójává, de nem is érzelmek ki- vetüléseként ölt materiális alakot. Ezt a két paradigmát Szabó Lőrinc költészete elsősorban azzal kerüli el már a Te meg a világban is (A belső végtelenben, Testem, Testünk titkaiból, Magány, Tenger), hogy a fenti megkülönböztetések helyett többé-kevésbé elválaszthatatlanul érvényesíti az organikus élet két arisztotelészi aspektusát: az ember és az állat testiségét pszichofizikai értelemben egymástól el nem választó zoé-, illetve az értelemmel egyedül felruházott élőlény világának bi- oszként22 értett vonatkozásait. Az önmagára visszavonatkozó klassszikus modern szubjektivitástól eltávolodó későmodern költészet szubjektumképére nézve közvetlenül tehát nem annak van különleges költészettörténeti jelentősége, hogy Szabó Lőrincnél enybára „lélek reszkető gyökerei" kifejezés valami materiálisát anyagtalanít, a „testi kétség" rejtelmesebb képzete pedig az anyagtalant materializálja - az állapot mindkét esetben az önmagát érző test érzéki adataiból tapasztalja meg önmagát. „Harmadik hete esik az eső. / Halálverejték!... Idegen erő / szüremkedett már lelkem ernyedő / repedéseibe... - Óh, únt eső, / nyomorúság esője, mondd, ha jő / valaha derű és a napfényt / meglátom egyszer: foghat még talajt / lelkem reszkető gyökereivel (Esőben, 1927) „fekszem, nagy ájulás zuhant az akaratra, / és rossz, hogy mint a sír, oly vízszintes az ágy. // Lassan izekre szed a magány és sötétség, / már külön dolgozik agy és szív és tüdő / s nyugodt ütemüket megrontva egyre nő / minden tagomban a didergő testi kétség" ( Halálfélelem, 1930) 22 A zoé és a biosz fogalmainak igen szövevényes hatástörténetével szemközt itt elsősorban jelentéseiknek a Platon Phaidonja, illetve a De anima és a Nikomakho- szi etika határolta vonatkozásait vettem figyelembe. A biosz itt ugyanis, miközben a zóon logon echon-ként értett ember életének véges időbeliségét és testi-biológiai mozzanatát hangsúlyozza, annyiban még sincs elhatárolva a zoé általános kiterjesztésű, a maga ciklikus újjáéledésében „időtlen" fizikai-természeti élet organikusságá- tól, amennyiben Arisztotelésznél élők gyanánt a lélekkel nem rendelkező növények (zonta) is ebbe az életformába tartoznak. Biosz és zoé ama megkülönbözetésébe, amelyet a manapság előszeretettel idézett Homo sacer (1995) végrehajt, ebben az összefüggésben azért sem bocsátkoznám bele, mert Arisztotelésznél nem áll fenn kizárásos ellentét az élet e két aspektusa között. Másrészt Agamben olvasataiban meglehetősen elhalványul az a különbség is, amely az antik görög antropológia, illetve az újkori, szubjektum-alapú európai emberértelmezés között fennáll. Az európai modernitásnak azt az elképzelését, amely szerint a szubjektum szuverén alakítója lehet saját életének, még aligha tartalmazta az antikvitás emberképe. 62 / Kulcsár Szabó Ernő