Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár Szabó Ernő: „Gyík egy napsütötte kövön"

Két évtizednyi közelségben alig lehet nagyobb távolságot elképzelni a klasszikus, illetve a késő modern magányversek között, mint amilyen a fenti okokból Szabó Lőrinc Magánya és mesterének híres költeménye, A lírikus epilógja között feszül. A gyümölcsbe-zártság felismerése ugyanis teljességgel ellentétes irányban és eltérő intenciókkal képződik meg. Míg Babitsnál az én maradéktalan visszavonatkozá- sa önmagára a körkörös bezárultság „csonthéjas" változtathatatlan- ságának és időtlenségének távlatában marad, Szabó Lőrincnél az almahéj a halál felől gondolt élet „burkaként" lesz lehámozható a test mindenkori esetlegességéről:

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok: várom, hogy a halál kezébe vesz s lehámozza rólam az életet.

A természethez való eredendő odatartozás6 materiális hangsúlyokkal színre vitt testi-biológiai tapasztalata A belső végtelenben tanúsága szerint még az artikulált kettősség jegyében teszi lehetővé a fiziológiai élet képzelt szellemi felderítését,7 míg az 1937-es Ima az utcán - a követ is megszólaltató natúra részeként8 - a gondolatot éppúgy a test (s nem a szellem vagy az ész) tartozékának látja, mint a vér „csermelyeit":

Megyek az utcán és hálálkodom.

Kinevetnének,

ha hallanák testem gondolatait.

6 A Különbéke második nyitóverse kifejezetten materiális természeti műként és ahhoz tartozóként állítja elénk a gondolkodó vallomástevőt: „Állkapcsom s gyomrom ő csinálta, / fülemben a hang neki int, / kéjének tolmácsa a húsom, / ujjam begyével ő tapint. // Milliárd éven át keverte / magában az elemeket, / mindent kipróbált, s úgy tett mindent, / ahogy legjobban tehetett. //Az ő műve vagyok. Mikor még / úgy éltem, mint az ázalag / vagy a pondró, mit ezrivel látsz / poshadt vizek tükre alatt:" (Ősapám, 1933)

7 A nyitósor szerint: „Szellemem néha a test ágyába merül le", illetve a zárlatban: „mint / barlangi utazó, a belső végtelenben / parányi szellemünk riadtan széttekint!"

8 „a kő Memnon himnuszára zendül / sugaraidtól, isteni Nap"

.Gyík egy napsütötte kövön" / 57