Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Váradi-Szitha Ábel: „...Telitett tér, álló idő..."

biztonságba hal földi tudatod" éppen azzal a „sóhajjal" és „megköny- nyebüléssel" áll kapcsolatban, amely a fenti meditációs gyakorlatok várt eredménye, és amely a lírának ebből a szövetéből az előző versben megszületett. Arra vonatkozóan, hogy maga ez a processzus lezajlik, maga a Vers és valóság ad prózaibb leírást, amely mindazonáltal továbbra sem garantál olyan referenciális bázist, amelyet az életrajzi vonatkozásokra egyébiránt érzékeny értelmezések sugalmaznak: „A végtelenné nőtt egyénen belül van már az egész világ... Ez pedig, az emberi bizonytalanság helyett, melyben addig éltem és éltünk, isteni »bizonyságot« ad, és ezen túl a zárójelenet halottja vagy halottal számára a »szférák zenéje« folytatja a tücsökzenét, vagyis olyasmi, amit már nem tudunk."70

A recepciónak ama tézisére, mely szerint a Tücsökzene a motívumok folyamatos, de nem identikus visszatérésével tart fenn egyfajta szövegkohéziót,71 72 jó példa lehet jelen összefüggésben az a mikrociklus, amely a 203. Nagyerdőn című verssel kezdődik, mely az én akaratlagos átváltozásait inszcenírozza („s nem szűntem örvendezni magamon, / hogy ami tetszik, azzá változom."), végül ennek az akaratlagosságnak a felfüggesz- tődéseit konstatálja a 204. A Régi játék, majd a 206. Megszűnt Én-ben egy meditativ szövegállapot parafrazeálja az énnel nem rendelkező Buddha nevet mint rendszeres tapasztalatot („hányszor szétrepülök / a semmibe, - merevűl a szemem, / szívem lassúi, - és üres testemen / hogy zúg át oly istenek gyönyöre, / akiknek a Megszűnt Én a neve."), amely azonban itt még csupán Iátottként/ígéretként jelenhet meg egy benső „kétely" által elzárva (207. Elmulasztott Ébredés). Amennyiben ennek az elmulasztottságnak az okát egy „buddhista" értelmezés mentén kutatjuk a szövegben, akkor a 224. Ez már kereszt című vers válik válaszként olvashatóvá, hiszen az a lírai ént éppen - a buddhizmus második igazságának megfelelően - a szamszára okaként tárgyalt „szomj"-jal (p. „tan- há'f2 azonosítja („Mi voltam? A szivacs szomja.").

70 Szabó L, Vers és valóság, 270-271.

71 Lásd például Kabdebó, „A magyar költészet az én nyelvemen beszél", 233.

72 Schmidt, I. m„ 125-145.

372 / Váradi-Szitha Ábel