Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Horváth Kornélia: Szökés és megértés: még egyszer Az Egy álmairól

S a versmegnyilatkozás nem ad megnyugtató választ arra sem, ki is az, aki itt szökik vagy egyáltalán szökhet (én? a lelkem? mi [többes első személy]? az értelem?).16 17 Amiként az „igazság" - egyébként legyünk őszinték, aligha megválaszolható - kérdésére sem. Hiszen a versszöveg három alkalommal explikálja az igazság vagy az igaz szót, s úgy tűnik, mindhárom esetben más-más értelemben. Az első előfordulással az 1. versszak elején, annak 3-4. sorában találkozunk: „s az igazság idegállapot / vagy megfogalmazás", amit az „igazság" fogalmának, illetve a nietzsche-i A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról17 értelmében az igazság nyelvi eredetűként, csakis nyelvi megnyilatkozás formájában létezőként (lásd Austin és Searle, Benveniste stb.) való felfogásaként értelmezhetünk. A második szakaszban már nem az igazságról mint olyanról, hanem az „igaz" fogalmáról esik szó („Fut az idő, és ami él, / annak mind igaza van."), ahol az „igaz" az élet attribútumává, mi több, annak azonosítójává válik (itt tapintható ki e szöveg kapcsán is a Szabó Lőrinc-költészet kapcsán újabban gyakorta emlegetett „biopoétika").18 Végül a szó harmadik előfordulására éppen az utolsó versszakban kerül sor, ahol viszont az „igaz" egy felsőbbrendű kinyilatkoztatás, vagy, Rába György szavával, egy gnómaszerű szentencia formájában nyer meghatározást19: „A tömeggel alkudni ha kell, / az igaz mint hamu porlik el." (Külön erősíti a szentenciaszerűséget a XIX. századi költészetet, például Vörösmartyt vagy Aranyt megidéző inverzió, amely persze tematikájában sem idegen sem a reformkori, sem pedig a kiegyezés-korabeli politikai-irodalmi dilemmáktól: „alkudni ha kell".)

16 Hasonló szintaktikai ambivalencia és eldönthetetelenség tapasztalható a harmadik szakasz utolsó négy sorában: „Ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab, / mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb." Noha a szövegkörnyezet kínálja a kézenfekvő olvasói megfejtést, miszerint a rab a lírai beszélő, a ketrec pedig a világ, mindazonáltal a második tagmondat grammatikai struktúrája („ketrecben a rab") teljességgel beazonosítatlanul hagyja a rab és a ketrec szövegbeli jelöltjét, vagyis meghagyja azok fölcserélhetőségének lehetőségét (lehet, hogy a világ a rab, s „én" vagyok a ketrec). Az efféle reciprocitás vagy felcserélhetőség lehetőségének egy-egy rövid gondolat erejéig, ha eltérő módokon is, de mind Kabdebó, mind Kulcsár-Szabó Zoltán teret ad. Vö. Kab- debó Lóránt, A dialogikus poétikai paradigma nagy pillanata, 43-44; Kulcsár-Szabó, I. m„ 98.

17 Friedrich Nietzsche, A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról, ford. Tatár Sándor, Athenaeum I., T-Twins, Budapest, 1992, 3-15.

18 Lásd e kötetben többek közt: XXX

19 RÁBA,/.m.

Szökés és megértés: még egyszer Az Egy álmairól / 233