Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár-Szabó Zoltán: A (túl)élő üzenete

Természethez, Nyáradi, visszavonod? / A' mit lát, maga, Nyáradinak, Természet. Ez eggy az: / A' Mesterség Természete néki nem az." (A' két Természet) A természet nem, vagy nem egy természet - üzenik e kopogó hexameterek Nyáradinak, a tövisek és a virágok talán nem is egy tőről fakadnak. Egy másik pólus lehetne Petőfi diadalmasan beje­lentkező poetológiai önértelmezése, a szintén egyfajta esztétikai vitá­ban pozíciót foglaló A természet vadvirága című költemény 1844-ből. A címben mintegy önmagát megnevező lírikus itt először kutyákkal (az emberhez idomuló, domesztikált háziállatokkal) szemben védel­mezi magát oly módon, hogy azt emeli ki és hatástalanítja (s ezzel együtt bennük az életet magát is), ami rajtuk továbbra is nem-em­beri maradt (a pofájuk: ugatnak, nem beszélnek, illetve fegyverként használják - harapnak), majd a növénykultiválás fogságából (nyirbá- lás üvegházakban) szabadítja ki magát, a természet egy romantikus ideologémáját érvényre juttatva. Mindkét összefüggésben az élet intenzitása, nemző energiái (satnya sarjadékok!), akár úgy is lehet­ne fogalmazni, ereje az, amit a természet kulturalizációja képtelen magába fogadni: „Mit ugattok, mit haraptok / Engemet, hitvány ebek! / Torkotokba, hogy megfúltok, Oly kemény koncot vetek. / Nyirbáljatok üvegházak / Satnya sarjadékain; / A korláttalan termé­szet / Vadvirága vagyok én." A vers refrénje - jelen összefüggésben - az utolsó szakaszban végrehajtott módosítással igazán beszédes: „A természetnek tövises / Vadvirága vagyok én." (kiemelés: KSzZ) Sza­bó Lőrincnél mintha ez vagy az ilyen önazonosítás kínálna mintát és teremtene alkalmat az olyan irányú továbbfejlesztésre, amely már nem tesz különbséget tövis és virág között - azzal a jelentős különb­séggel persze, hogy a Szamártövis hasonlataiban viszont természet és kultúra, sőt a növény leírásában virágzás és satnyulás sem áll töb­bé oppozícióban („sorvadva virulsz"!).27 27 Megjegyzendő ehhez természetesen, hogy ezt a megfigyelést elsietett vol­na olyasfajta teoretikus alátámasztással konkretizálni, amely a természet és a kul­túra közötti különbségtétel lehetetlenségéből a plessneri típusú antropológiákat jócskán leegyszerűsítve arra következtetne, hogy a kultúra maga is természet, mert - például - a természet biztosítja a kulturális szimbolizáció formakészletét (az újabb keletű „biopoétikák" ideológiai önlegitimációjából nem mindig hiányzik az 130 / Kulcsár-Szabó Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom