Kabdebó Lóránt - Kulcsár-Szabó Zoltán - L. Varga Péter - Palkó Gábor (szerk.): „Örök véget és örök kezdetet”. Tanulmányok Szabó Lőrincről - PIM Studiolo (Budapest, 2019)

Kulcsár-Szabó Zoltán: A (túl)élő üzenete

A (túl)élő üzenete

Szabó Lőrinc: Szamártövis

/

Kulcsár-Szabó Zoltán

Az 1930-as években Szabó Lőrinc költészete viszonylag sűrűn fordul a természetlíra hagyományához és poétikai eszköztárához. A természet tárgyaival (és - eleven, holt vagy tetszhalott - létezőivel) folytatott párbeszéd nemcsak arra teremtett alkalmat, hogy a lírikus az empirikus megfigyelés és a megértő leírás, a külvilágot észlelő és az önmagátvizsgáló én, idegen és saját(nak tudott) létformák viszonyát tegye mérlegre, hanem arra is, hogy közelebbről körüljárhassa az „élet" fogalmát és annak saját költői szótárában aktív vagy abban számára relevánsnak mutatkozó jelentéskörét. Magát a kifejezést, szimbolizált, bizonyos értelemben (elég itt csupán a szív vagy a vér motívumaira gondolni) minden érzékiség ellenére fogalmivá abszt- rahált formában, elsősorban nyilván az Ady-líra örökítette át és tette kihívássá a '20-as években jelentkező generáció számára. Szabó Lőrincnél ez a kihívás elsősorban az arra irányuló kérdésben jelentkezik, hogy 1. miként lehetséges az én, az egyén, egy én számára önnön ittlétének végességét oly módon feldolgozni, hogy e művelet ne tévedjen az élet intenzív extenzitásának megalapozhatatlan szimbolikus régióiba, valamint - és most ez lesz a fontosabb - 2. hogy mi az a tudás, amit az élet egy józanabb vagy reálisabb fogalma az én számára önmagáról közvetíthet.

Ehhez járulhatnak hozzá azok a természeti látványok is, amelyek elsősorban az emberi élet időbeli lefutásáról rendelkezésre álló képzetek tesztelésére teremtenek alkalmat, akár egyszerűen azáltal, hogy

114 / Kulcsár-Szabó Zoltán