Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[69.] A Nemzeti Színház igazgatójának, Sziládi Jánosnak a pártvizsgálata - 1982
Szigorúan titkos Ezért a pártvezetőség - egész pártszervezetünk - reménykedve üdvözölte 1979. március 5-én a bemutatkozó miniszteri biztost, Sziládi János elvtársat. Miután Sziládi elvtárs ezt megelőzően a pártközpont munkatársa volt - joggal gondoltuk, hogy az eszmeileg kialakulatlan vezetést, illetve vitákra, eszmei tisztázásokra szükséges vezetésben határozott állásfoglalással és erős kézzel fog egységet teremteni és érvényt szerezni azoknak az eszmei és művészi igényeknek, amelyekre olyan nagy szükségünk van, hogy egyszer már valóban ne csak a nevében legyen színházunk nemzeti. Hisszük, hogy a nemzet színházának lenni elkötelezett műsorpolitikát és pártos művészet megteremtését jelenti. Sziládi elvtárssal ismertettük problémáinkat, mert segítséget vártunk és várunk tőle. Nem kívántunk csodaszert a bajok megoldására. Azt se hittük, hogy egy kinevezés azonnali vezetői erényekkel ruház fel valakit - ehhez már túl sokat tanultunk az elmúltakból. Azt sem gondoltuk, hogy azonnal világméretű esztétikai, művészeti rálátást fog tanúsítani. Pusztán azt várjuk megjelenésétől - és ezt jogosan - hogy pártatlanul (a színházi belső problémáit illetően), és egyben pártosan mozogjon a számára új és minden bizonnyal nehéz területen. Ne zárkózzék el pártszervezetünktől, hiszen mi igen sokat tudunk - amint már bizonyítottuk - segíteni az állami vezetésnek. És nem csak tudunk, hanem akarunk is, hiszen az nem egy személynek, hanem a mindenkori állami vezetésnek szól. Ügy látjuk, hogy Sziládi elvtárs minden bizonnyal félreértette a vezetés egységének kívánalmait. Ugyanis ebben a pillanatban — ha valaki így kívánta volna, amit nem hiszünk — látszólag megszületett a vezetés egyetértése, hiszen a főrendező, a vezetőrendező és Sziládi elvtárs között szoros és baráti a kapcsolat. Ennek örülnénk, ha ez az egyetértés a színház helyes útját jelentené. Tapasztalatunk viszont az, hogy ez a vezetési együttműködés nem a hibák kiküszöbölését szolgáló vitákból, hanem a hibák lakkozásából tevődik össze. (Pl. A Szent György és a sárkány471 c. produkció körüli viták a pártvezetőség és Sziládi elvtárs között.) Védi a helytelen művészi és politikai megnyilvánulásokat a pártszervezettel szemben, tehát nem egység ez, hanem véd és dacszövetség. Ha pártszervezetünk felhívja Sziládi elvtárs figyelmét akár személyi, akár politikai problémákra, ő mint az Igazgatóság szempontjainak „védője” kerül szembe a pártszervezettel. Nem ismerve fel a valóságos védelmet, amelyet a pártszervezet éppen figyelmeztetéseivel akar felépíteni az egységes igazgatás és az Igazgatóság és a tagság közötti egység megteremtése céljából. Ebben a pillanatban a színház vezetésében inkább a voluntarizmus szubjektív idealista irányzatán van a hangsúly és nem az egészséges marxista, humanista törekvéseken. Erre Weöres Sándor, Szent György és a sárkány (bem.: Nemzeti Színház, 1979. április 13. rend.: Ascher Tamás). 557
