Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[56.] Az 1979 őszén bemutatott drámák kritikai visszhangjai - [1979]
Szigorúan titkos A legnagyobb kritikai apparátust természetesen a Deficit rég várt premierje mozgósította. Furcsa jelenség áll itt elő: a kritikák nagy része érthető, de fel nem menthető cinkos szolidaritással, úgy állt az ügy mellé, hogy a kényes pontokat agyonhallgatta, nehogy esetleg ártsanak a mű további pályafutásának. így aztán zömben defenzív-deskriptív kritikák születtek, helyenként igen magas színvonalon, Mészáros Tamás a Magyar Hírlapban pl. mindeddig a legtalálóbb jellemzést adta Csurka dramaturgiájáról és drámaírói útjáról, ugyancsak mesterfokon elemez a Népszabadságban Koltai, Szekrényesy Júlia már vitathatóbb módját választja a szolidaritásnak, amikor a Deficitet kizárólag „két házaspár szemérmetlen küzdelmeként” értelmezi, s az Albee-Williams-féle „amerikai provincializmus”^) ellentétében végre honi sütetű provincializmust üdvözül benne. Barta András is letompította a probléma élét, amikor csak azt feszegeti, vajon X. valaha valóban őszinte forradalmár volt-e, meg hogy erről Csurkának, lévén túl fiatal, nem lehetnek közvetlen élményei. Köröspataki Kiss Sándor az Új Tükörben másik módját választja a dráma áram- talanításának, szerinte az egyetlen baj vele külpolitikai vonatkozású volt, 1968-ban, Párizs és Prága évében kínos lett volna a fegyveres harc iránti nosztalgiákra hivatkozni. Nem arról van szó, hogy a kritikusok - a legérzékenyebben persze a legjobbak - ne szólnának a drámában érintett „kényes” kérdésekről, csak épp megmaradnak a deskripciónál és nem is próbálják meg felvetni Csurka álláspontjának viszonyát a mai valósághoz; elvárjuk-e 1979- ben a rendszerünkhöz hű gondolkodó emberektől a forradalmi nosztalgiákat, képesek vagyunk-e eléjük ehelyett más, érdemes célokat állítani, más szóval, a hetvenes évek végén járó szocialista magyar társadalomnak a.) szüksége van-e az X-ekre és b.) mit tud velük kezdeni? A dráma igen relatív elavultsága ugyanis abban van, hogy ma már egyre kevesebb emberben élnek az X-éhez hasonló nosztalgiák, és ez nem tiszta haszon. Meg kell itt említenem, bárha ez már a macabre anekdota szintjét súrolja, hogy Rajk András kritikája egy ponton hívja fel magára a figyelmet: amikor kétszer is elsiratja a szerzőt. Először közli, hogy Csehov nem érte meg Csurka mai életkorát, majd arra utal, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz „az életmű számottevő részéből” lezárt egész... Hernádi Mata Harijához ez idő szerint kevés kritikus jutott be, hangnemüket az elnéző derű jellemzi. Ha mondatonként elemezzük akár Bernáth László (Esti Hírlap), akár Máriássy Judit (Új Tükör) írásait, kiderül, hogy voltaképp semmi sem tetszett nekik, de mégis, olyan jópofaság az egész és akinek nem tetszik, az vaskalapos nyárspolgár... Egy-egy írásból úgy tűnik, hogy Hernádi - Jancsó megfélemlítették a kritikai közéletet: Az ÉS például merőben szokatlan módon a páratlan oldalon — tik szignóval (?) glosszában semmisíti meg eleve mindazokat, akiknek különvéleményük merne támadni, s kiszolgáltatja őket az utókor megvetésének. A harmadik ősbemutatóról, Kriston Béla A megszállottjáról viszont egyesegyedül csak a miskolci lapok tudósítottak (bár kétségtelen, hogy vidéki viszonylatban itt találjuk a legigényesebb színházi rovatot, méghozzá mindjárt két napilapban). Ez a szomorú jelenség külön figyelmet érdemel: általában megritkultak a fővárosi lapokban a vidéki produkciók438
