Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[56.] Az 1979 őszén bemutatott drámák kritikai visszhangjai - [1979]
Szigorúan titkos I. Magyar drámák Bevezetőül néhány általános megjegyzést tennék, mivel úgy vélem, a magyar drámák kritikai visszhangjának színvonala szükségképp megegyezik a többi területével (elvégre minden műsorterületen ugyanazok a kritikusok működnek). Az összkép azt mutatja: kritikánk átlag-színvonala eléggé közepes, alkotó szellemű, nemcsak regisztráló, hanem új összefüggéseket felismerő, „kezdeményező” szellemű kritikusunk alig van, és igen kevés, jobbára esetleges törekvés történik arra, hogy az egyes produkciókon túllépve azokat egy szélesebb - színházi, drámaírói, művészi stb. - kontextusba helyezzék, kedvező vagy kedvezőtlen tendenciákat rögzítsenek — egyszóval változatlanul hiányzik a szintetikus szemlélet s ami ezzel együtt jár, hiányzik a markáns, összetéveszthetetlenül egyedi és egyediségével tekintélyt parancsoló kritikusi személyiség. Ezért kell hangsúlyosan felhívni a figyelmet arra a másfél jelentős egyéniségre, aki a mezőnyből kiemelkedik: Koltai Tamásra és Mészáros Tamásra, aki annyiban marad Koltai mögött, amennyivel fiatalabb és még hajlik egyfelől a fenegyerekeskedésre, másfelől lényeges és kevésbé lényeges összekeverésére. Meglepő viszont, hogy az elmúlt néhány év alatt Koltai milyen mértékben érett be: a szó legjobb értelmében bölcs lett, ítélete pontos, egyértelmű és semmiféle más szempontot nem látszik elfogadni, mint a művészi teljesítmény értéket, s félrefogásai úgyszólván nincsenek (amellett változatlanul a legjobban és legszebben ír a mezőnyben). Ezután hosszú szünet következik; a többi kritikus aszerint sorolható, hogy jó oldalaik vannak-e többségben vagy negatívumaik (mert negatívum mindnél akad). Az Esti Hírlap zsurnalisztikái vénájú gárdájából pl. Fencsik Flóra és Barabás Tamás, ha szakmailag jóval egyszerűbb fegyverzetben is, de gyakran meglepően jó színházi érzékkel, őszintén és bátran reagál, sokszor vállalva az elsőnek szólás kockázatát is. Náluk felkészültebb Bernáth László, akiben viszont újabban hajlam van egy vaskalapos, kedélytelen pedantériára. A Magyar Nemzetnél Mátrai-Betegh Béla szóvirágos barokk impresszionizmusa továbbra is öntörvényű világ, krónikusan független az adott darabtól és előadástól, Lőcsei Gabriella és Bogácsi Erzsébet (utóbbi Mátrai-Betegh impresszionizmusát utánozva) a rosszindulatú szubjektivizmusra adnak bő példatárat, míg a gárda legképzettebb tagja, Barta András, ez a művelt, jó ízlésű és feltétlenül tisztességes kritikus, valamiképp egyre fásultabbnak, kedvetlenebbnek tűnik. A Népszavánál ideje lenne felszámolni Rajk András abszolút monopóliumát, hiszen ez az egyetlen orgánum, ahol egyetlen kritikus — ráadásul rendkívül vitatható, igen gyakran alapvetően melléfogó — ízlése egyeduralkodó. Az Elet és Irodalom továbbra sem képes felmutatni egy, valóban a lap színvonalához méltó kritikust. Szekrényesy Júlia néha igen magas színvonalon ír, de ha nem biztos ítéletében, akkor meglehetősen önkényes és dodonai talányos épületeket emel egy ingatag hipotézisre, a sorra-rendre kipróbált szépíró-kritikusok pedig szubjektumok abszolutizálásával nem ké436
