Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[2.] Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése a Nemzeti Színházban - 1970
Szigorúan titkos a Szövetség fennállása óta, mióta ezek az úgynevezett rendezői viták mentek. Ez az első alkalom, hogy eljöttem. Megmondom miért, azt is őszintén, hogy miért, bár egyszer ezt már elmondtam egy ilyen szövetségi rendezői összejövetelen, amelyeket nem tartok jónak. A legszörnyűbb dolgok azok voltak, amikor régen kint tartottuk az összejöveteleket, úgy az ötvenes években, leggyakrabban a rendező tartotta, ugyanaz, aki létrehozta a produkciót, és értékelte a színészekkel. Borzasztó rossz ízű dolgok voltak. Most azért nem tartom jónak ezeket a rendezők közötti kiértékeléseket sem, mert a rendezők gyakran mit állíthatnak szembe: a saját rendezői elképzeléseiket legfeljebb. Amellett, [...] kialakul önmagában is a vélemény. De másokban is kialakul az x vélemény. Én egyetlen produkciómmal kapcsolatban sem tartottam igényt arra, hogy megvitassák a Szövetségben, mert valahogy nem tartottam jónak. Meg plusz még egy valami van itt. Hogy mondjam, nagy, befutott, első osztályú rendezők dolgait soha nem vitatják meg. Itt mindig vagy vidéki vagy fiatal rendező dolgait vitatják meg. Mindez az, ami engem taszít, ezekből az „így látták a rendezők” című sorozatból. Én nem vagyok rá kíváncsi. Gyakran az az érzésem, hogy eljövök ide, de aztán vagy jóindulatúan vagy rosszindulatúan, - mert ezt is tudom feltételezni magamban néha, - szóval plusz amellett kialakul úgyis egy vélemény önmagában az emberben, a környezetében. Nadehát most mondjuk rábeszéltek, hogy jöjjek el. Tehát azért bocsátom előre ezt Pista, amit mondok, hogy ha mégis mondok véleményt, akkor tételezd fel, hogy amit mondok, mindennek a tudatában igyekszem egyszerűen, őszintén, normálisan elmondani, tudván azt, hogy ebből a rendező rendszerint nem profitál, mert a meglévő produkcióban úgysem segít rajta, egy következő produkcióban mindez, amit itt elmondunk, nem használható fel, mert már másra van szükség, szóval sok értelmét nem látom így sem. No, én mielőtt elmentem, tényleg annyira lelkiismeretes voltam, hogy elővettem a Bul- gakov-könyvet, a felesége ajánlotta nekem, és két nappal előtte elolvastam a darabot, orosz eredetiben. Abban nincsenek közjátékok, szó sincs róla. Hogy körülbelül mit látok az irodalmi anyag alapján? Ha szabadna azt mondanom, én azt hiszem, hogy itt valamennyien ugyanazt a kérdést feszegetik, Gyuri is, aztán Imre is. Valamit a játékstílus egységéről. Csak itt bizonyosodik be, hogy a stílus nemcsak egy külső forma, hanem a lényegnek, a tartalomnak egy megvalósulási formája, ami nem tud elszakadni a tartalomtól. Nekem abból, amit láttam, az az érzésem, hogy vagy nincsenek eljátszva, kijátszva a jelenetek a drámaiság végső fokáig, vagy a különböző színészek egészen más stílusban játszanak. Mást csinál a Sinkó Laci, aki őszintén, drámaian, nagy éléssel hisz abban, amit csinál. És itt a döntő kérdés a Major kérdés, aki nem játssza el a darabot, nem játssza el a szerepét véleményem szerint. Tulajdonképpen miről van szó? Arról van szó, hogy van egy Moliére, mondjuk, hogy életének őszén van egy őrjítő nagy szerelme. Erre a nőre tesz fel mindent. Ezért szakít a másikkal. Lobogó, és ebben hisz, ez teszi az életének örömét, tetejét. Megalázkodik, talpnyalóvá válik, hogy darabjai színre kerüljenek. De van valami az életében, egy nagy lángoló szerelem, egy fiatal lány iránt. És akkor odajut a dolog, hogy 28
