Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[37.] A színikritika néhány kérdése - é. n. [1975 vége]
Szigorúan titkos A magunk részéről mindeddig akarva-akaratlanul kimaradhattunk a magyar színházak külföldi sikerének vagy bukásának megítéléséből: tőlünk újságírót ezekre a vendégszereplésekre mindössze egyszer vittek nyolc év alatt, Koltai Tamást, az Othello Szovjetunió-beli vendégszereplésére. Egyszer-egyszer közöltünk összeállítást egy-egy vendégszereplés külföldi visszhangjáról, leginkább akkor, amikor hazai ismeretink alapján el is hittük a sikert. (Például a Bábszínház esetében.) Nem lenne érdektelen, ha már személyes tapasztalatok alapján nem is, legalább a külföldön megjelent kritikákat tanulmányozva felmérni: hogyan fogadják, értik, értékelik a magyar színházakat határainkon túl, de akkor óhatatlanul írnunk kéne a sikerek mellett a bukásáról is, ez pedig felvetne egyéb kérdéseket, s végül mindez felkavarná azt a szokásos vihart, melyből immár mindenkinek elege volt. Jelenleg nem találna szerkesztőségünk kritikust, aki ilyen felmérésre vállalkoznék. Megjegyzendő még: az eddigiekhez képest a kaposvári Csiky Gergely Színház varsói vendégszereplésének megítélése merőben új hangon jelentkezett. Valami vitaféle is kialakult, valami általánosabb és elvibb megítélés is formálódott. Enyhe malíciával meg lehetne jegyezni: a kaposvári színházat, annak egészséges légkörét dicséri, hogy meg lehetett írni, nem volt elsöprő sikerük. Igen ám, de ahogy eddig különféle, nem mindig ismert, nem mindig jogos, nem mindig valódi szempontok miatt hajlamos volt a kritika eltúlozni a sikereket, most ismert szempontok miatt egyesek — t. i. így akarják sokan ezt a vendégszereplést is bevonni a Pest-vidék már nem túl elvszerű vitájába - csúfos kudarccá torzítanák a tisztes, szolid sikert, elismerést. A fővárosi és a vidéki színházi élet megítélésének kérdései Ez a probléma évtizedek óta létezik, időről időre más-más összefüggésben előtérbe kerül. Összehasonlíthatatlanul más közönségbázissal rendelkeznek a fővárosi színházak, mint a vidékiek, melyeknek minimális közönségük „megszerzéséhez” is tájelőadásokat kellett mindig tartaniuk. A kritika hol elhanyagolta a vidéki színházakat, mivel azok eleve „másodlagos”, „provinciális” előadásokat produkáltak, hol szenvedélyesen síkra szállt a vidéki színészek és más színházi emberek megbecsülése mellett. Erről a kérdésről - sok vonatkozásban máig aktuális - nyilvános vélemény-, illetve levélváltás történt Molnár Gál Péter és Malonyai Dezső között M.G.P. Vidék? Vidék! című cikke (Színház 1972/11.)210 nyomán, melyre Malonyai a rádióban reagált (ezt az interjút is közölte a Színház 1973/3. száma211, M.G.P. A magyar teátrum ügyében írt válaszával együtt).212 Ekkor M.G.P. síkra szállt azért, hogy „Thália papjai és papnői számára... emberi életkörülményeket kell teremteni” vidéken is, majd megállapította, hogy „szerencsére egyre több az eredeti arcú vidéki színházi város”. 1975 tavaszán 210 Molnár Gál Péter, Vidék? Vidék!, Színház 1972(11): 2-5. 211 N. n., Rádiós beszélgetés Malonyay Dezsővel, Színház 1973(3): 39-41. 212 Molnár Gál Péter, A magyar teátrum ügyében, Színház 1973(3): 41-43. 248
