Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
[30.] Az Új írás vita - 1973
Szigorúan titkos A kibontakozódó eszmecsere értékétől függetlenül az első tanulság éppen ez lehet: a szerkesztőségnek mindenképpen jobban kell számolnia egy-egy cikk következményeivel, észre kell vennie valamely írásban a potenciális vita lehetőségeit. Hogy ez nem így történt (a lap is elismerte ezt) részben abból adódhatott, hogy az Új írás színházművészettel kapcsolatos tevékenysége az eddigiek folyamán kissé ötletszerű volt (szemben más folyóiratokkal). Mindenesetre a politikai és szakmai vezetés, valamint a lapok hasznosíthatják az ankét tanulságait, s a jövőben nagyobb teret szentelhet színházművészeti problémáknak, színházzal kapcsolatos publikáció tervszerűbb rendjét hozhatja létre az Új írás is. A vita kiindulása - az angol társulat vendégjátéka - mindenképpen erőltetett; hiába utal a végén Koltai — Lukácstól vett - „mozgósító példák”-ra. Hazai lehetőségeink összevetése a külföldi adottságokkal — különösen az oly sok problémát felvető közgyűlések idején — csak az „allergiás pontok” szaporításához vezethetett. (Termékenyebb lehetett volna a vita, ha szocialista ország színházművészeti analógiáiból indult volna ki; alkalmas lett volna pl. Tovsztonogov Revizor-rendezése, mert e köré hasznosabban oda lehetett volna gyűjteni hazai problémáinkat.) Jellemző, hogy szocialista országok társulatainak vendégjátékát hazai kritikánk általában túlzott bírálattal illeti, vagy - a másik véglet - szinte nem is méltatja. Fonák mozzanata volt Koltai cikkének, hogy Sztanyiszlavszkijról éppen Brook kapcsán ejtett szót (természetesebb lett volna ez Tovsztonogov kapcsán). A szocialista színházművészet hagyományait is divatos nálunk nyugati közvetítéssel elfogadni, felmutatni. Koltai egyébként arisztokratikus módon állítja szembe a művészi alkotóműhelyekben folyó munkát a gyári szerelőcsarnokokéval. Cikke „rendszeres” áttekintése a színházművészet területének: amennyiben megkapja tőle a fricskát a rendező (a próbát vezetni s nem diktálni kell), a közönség (mely nem az angol publikum mesterkéletlenségével jár színházba), a színészképzés. E „teljesség” ad kapcsolódási pontokat a hozzászólások számára; ezek után - a hozzászólók „hovatartozásától” függően - valamely részproblémára reagálnak általában. Koltai számos észrevétele - a kiindulás koncepcionális hibájától eltekintve — szakszerű (a művészi készenlét, igényesség megkövetelése, a „rutin-szereposztások” helyett az egész társulat foglalkoztatása stb.). A színészek helyzetét elemző reagálások sorát Ungvári Tamás nyitotta meg (áprilisi szám). Ungvári ellentmondásosan utasítja el Koltai „vádjait”, mert közben Koltait támogató véleményekre (Latinovits: Ködszurkáló), helyzetképekre hivatkozik; részben áthárítja a felelősséget a rendezőkre, bár ugyanakkor joggal hívja föl a figyelmet a színész-foglalkoztatás hiányosságaira. Hermann István (májusi szám), Hegedűs Géza (júniusi szám) kevésbé látja veszélyesnek a színészek túlterhelését. A rendező - s általában a színházak művészeti vezetésének - problematikája alig kap hangot a vitában; Major Tamás is elsősorban a Nemzeti Színház profiljával kapcsolatos megjegyzésekre (Hegedűs Géza) reagál, Kazimir Károly pedig — szövetségi funkciójából eredően - a főbb kérdések áttekintésére vállalkozik (főtitkári beszámolójának rövidített változatát adva közre). - Hasznos lett volna (fiatal) rendezőt - vagy rendezőket - is szóra bírni. 162
