Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)
A Kádár-kori színházirányítás a dokumentumok tükrében: 1970-1982
Szigorúan titkos már több lépcsőben készült, azaz a Bizottság számára először február végéig előzetes, majd a nyár folyamán végleges műsortervet kellett előterjeszteni. De a pozitív döntés sem jelentett minden esetben végleges jóváhagyást, hiszen az ülésen újabb észrevételek hangoztak el, melyeket a minisztériumnak érvényesítenie kellett a nyár végén megtartott színházigazga- tói-főrendezői értekezleten. Nem egy olyan darab volt, melynek bemutatását csak megfelelő biztosítékok mellett, a végleges szövegek ismeretében, azok szükséges megváltoztatása után, a rendezői koncepció elfogadása után és próbanézések lehetőségének fenntartásával engedélyezték, vagy még úgy sem. Az évadtervekkel foglalkozó két bizottsági ülés között pedig színházigazgatói értekezletet tartottak. A darabok engedélyezési mechanizmusa nem egyszerűen cenzúra volt, hanem annál is több, mert nemcsak az egyes darabokról döntöttek, az sem volt mindegy, az adott színművet melyik színház, kinek a rendezésében akarja bemutatni. Gyakran előfordult, hogy amit az egyik színháznak nem engedélyeztek, azt egy másiknak, más rendezővel igen. A helyzetet bonyolította, hogy a bemutatni tervezett darabnak illeszkednie kellett az adott évad összesített műsortervébe is. 1982-ben is kétszer ülésezett az Agitációs és Propaganda Bizottság műsortervi ügyekben, április 6-án és július 13-án, a két ülés között pedig megtartották a színházvezetői értekezletet is. De nemcsak az ülések száma, hanem a bemutatható darabok elbírálási rendje is megváltozott. A korábbi gyakorlat ugyanis egyes szerzőket vagy darabokat automatikusan engedélyezett vagy betiltott, most azonban kimondták, hogy a műsortervvel egyenértékű ideológiai jelentősége van a választott művek rendezői értelmezésének is. Ezeket pedig a próbafolyamatok szükség szerinti figyelemmel kísérése révén tartották ellenőrizhetőnek. A színházakkal szemben támasztott műsortervi követelmény papíron az egész korszakban nem változott, végig a kortárs magyar, illetve a szovjet és a népi demokratikus művek élveztek elsőbbséget, a kulturális területre nehezedő politikai nyomás is megmaradt, de a színházak a korszak második felében egyre több játszható darab közül válogathattak. Több, főleg nyugati, korábban tiltott szerző és darab is bekerült az elfogadható kategóriába, de továbbra is megmaradt a kötelezően játszandó művek csoportja. Hasonlóan hangsúlyos kérdés volt a színházak látogatottságának problémája, hiszen a színházzal foglalkozó szakembereket és a politikai döntéshozókat, bár más-más okból, de egyaránt foglalkoztatta, hogyan lehetne több nézőt, illetve a társadalom szélesebb régeit a színházak nézőterére csalogatni. De a Bizottság ülésein döntöttek a színházak alapításáról, összevonásáról, megszüntetéséről is. Az Agitációs és Propaganda Bizottság ülésein készült jegyzőkönyveket és hozzájuk csatolt előterjesztéseket áttekintve pontosan megrajzolható tehát a korszakban követett színházirányítási-struktúra, a párt- és állami szervek közötti munkamegosztás, és a színházak felé közvetített kultúrpolitikai elvárások rendszere.8 Ring Orsolya, A színházak pártírányítása a Kádár-korszakban. Színházi témák az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának ülésein, Levéltári Közlemények, 2008(1-2): 197-214. 15
