Imre Zoltán: Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970-1982 (Budapest, 2018)

[23.] Örkény István - Nemeskürty István Rekviem egy hadseregért (A holtak hallgatása) a Vígszínházban - 1972

Szigorúan titkos lehetősége és bűnének nagysága úgyszintén, és így az általa halálba kergetett százezrek pusztulása semmiféle katarzist nem válthat ki. De amennyire ki tudtam venni, nem ezek voltak a perdöntő problémák. Azt körülbelül így fogalmazhatnám meg: „nincs szükség rekviemre, ezeket az embereket nem elsiratni kell, mert igaz ugyan, hogy áldozatok voltak, de azáltal, hogy mi megsemmisítettük a régi ural­kodó osztályt, igazságot szolgáltattunk nekik. így ez a százezer ember nem halt meg hiába.” Ezt az érvelést nem tudom megérteni. Én úgy érzem, hogy akik egy agressziós hábo­rúban, idegen földön Horthyék aljas és ostoba számításai folytán odalökve, vezetőik gyá­vasága folytán életüket vesztették, hiába haltak meg. Csak azok a hősök nem haltak meg hiába, akik az illegalitásban, vagy fegyveresen, tehát tudatosan a rendszer összezúzásáért harcoltak és haltak hősi halált. A darab, mint látni fogod, világosan ábrázolja ezt a különbséget áldozat és áldozat kö­zött. Hiszen épp abban rejlik a katarzis, és az leplezi le Horthyék jóvátehetetlen történelmi vétkességét, hogy ellentétben a köztudatban elterjedt nézettel Magyarországnak, ennek a „kis országnak” nem volt más választása. A darab dokumentumokkal igazolja, hogy nem­csak a két fő kérdésben, Jugoszlávia lerohanásában és a Szovjetunió megtámadásában lett volna az akkori vezetőknek más választásuk is, hanem még az utolsó percben, kint a fron­ton, a teljes összeomlás után is lett volna még lehetőség arra, hogy ezeknek az áldozatul odalökött szerencsétleneknek legalább a puszta életét megmentsék. Ennyit a rekviem szükségességéről. Ami pedig azt illeti, hogy mi a régi rendszer ösz- szezúzásával igazságot szolgáltattunk a holtaknak, sem egészen világos előttem. Hiszen mi nem a holtaknak, hanem a túlélőknek, saját magunknak szolgáltattunk igazságot, amit a mai néző adottnak, természetesnek érez. Hisz az igazságra ma már senki sem emlékszik, legföljebb az öregek, hogy annak a rendszernek önzésből, cinizmusból, korlátoltságból és osztályérdekből micsoda vérlázító bűnhalmaza vitte pusztulásba ezt a százezer embert, és hogy valójában mitől mentett meg, miből szabadított föl minket a Szovjetunió. Én úgy érzem, nem szabad abból kiindulni, hogy a nézőtéren Jány-drukkerek ülnek. Nem ennek a pár embernek játszanánk el a darabot, hanem annak a tömegnek, amely csak tan­könyveiben tanult valamit a háborúról, nincs semmiféle elképzelése, tehát indulati állásfogla­lása sem a régi rendszerről, én pedig, mint rendező úgy szeretném ezt a művet előadni, hogy a néző nemcsak megrendülne e negyedmillió szegényparaszt, „megbízhatadan” és munkaszol­gálatos áldozat szörnyű sorsán, hanem meg is gyűlölje azokat, akik a vesztőhelyre vitték őket. Ha Te ezt a koncepciómat helyesnek tartod, akkor persze én is szívesen vállalom azt, hogy ezeket a darab szövegében és annak rendezésénél még nyomatékosabban kimondas­sam és érvényre juttassam. Jelzet: Várkonyi Zoltán hagyatéka OSZK SZT Fond 27. Vígszínházzal kapcsolatos iratok - Örkény István müveinek vígszínházi pályafutása. Dátum, megszólítás és aláírás nélküli géppel írt piszkozat. A keletkezés dátuma feltételezhetően 1972. 124

Next

/
Oldalképek
Tartalom