Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
BENSŐSÉGES TÁJKÉPEK, FELHŐVEL Ismeretlen versek a fiatal Babits műhelyéből
lemzésben használja először azt a művészettörténeti elnevezést, paysage intime, mely később tájképeket tartalmazó versítizérének címe lesz: „Dupré megfesti a Reggel című képét, és ezzel ki van adva a bensőséges tájképfestés jelszava: a Paysage intime. Dupré [...] színeivel, tónusaival, árnyékolásával iparkodik kifejezni mindazt a hangulatot, amit ez az egyszerű táj reggelente költ benne. Dupré valóságos költő a festők között. A saját érzéseinek kifejezése a fő előtte. - A természet minden, az ember semmi - szokta mondani. - Nincs butább egy hegységnél: a festő jön, meglátja, megfesti, és szellemet lehel belé.”18 A tájba szellemet lehelő, a saját érzéseket, szinte költőien kifejező ábrázolási móddal ars poeticái szintű közösséget érez. Ha nem ismernénk tájleíró verseit, akkor is éreznénk intellektuális érdeklődésének személyes nyomatékét, elementáris vonzódását a természeti látvány ábrázolásának kérdéséhez. Shelley-nek a nyugati szélhez írott ódája kapcsán két vessző közé, egyszerű megjegyzésként, személyes vallomást illeszt: „0 is, mint annyian, a természetben találta meg a megváltó erőt.” [Kiemelés tőlem: K. Á.]19 Babits kéziratait kutatva, fiatalkori, publikálatlan verseit elemezve számtalan nyomát találjuk a táj leíró versek iránti fokozott érdeklődésének. 1906 nyarán a saját erejét próbálgató és a költői pályára rendkívüli tudatossággal készülő Babits egy olyan kéziratos verses füzetet állít össze, mely szinte megjelenésre kész verskötet. Csak legszűkebb baráti körének - Juhásznak, Kosztolányinak - mutatja verseit, sőt néha nekik sem. Még nem vállalja nyilvánosan a költő szerepét, de annál nagyobb energiát fordít műhelyének fejlesztésére, kísérletezik, próbálgatja magát. A mitikussá növelt hivatástudatnak és a hol szorongó, hol arisztokratikus tartózkodásnak kettős nyomása alatt jön létre az utóbb Angyalos könyvnek20 nevezett kéziratos gyűjtemény második füzete, melynek Babits egyszerűen csak ezt a címet adta: Versek 1903. jan. - 1906. júl., s amelyet Rába György találóan őskötetnek nevez.21 Itt nem időrendben sorakoznak a versek, hanem csoportosításuk kiérlelt költői és tudatos szerkesztői igénnyel készült. Az „őskötetben” három nagy versciklus található, gondosan kiválasztott címűk a következő: Szonettek és canzonék, Vile potabis, Lyrai festmények. Ezek további alciklusokra oszlanak, melyeknek tagolását Babits római számokkal jelölte: 1. Szonettek, II. Canzonék, I. Vile potabis, II. Tájképek. Szempontunkból figyelemre méltó a ciklusok címének kialakítási módja. Az első az alkalmazott versformákat nevezi meg, a második egy Horatius idézet segítségével tartalmi jellegű összefoglalását adja a verseknek, a harmadik pedig az ábrázolás módjára utal, méghozzá úgy, hogy egy 18 Uo. 187.; vö. Rába 1981.99-100. 19 EIT 1979. 318. 20 OSzK Fond III/2356. 21 Rába 1981. 210. 27