Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
„A NÉV, MELY ÁLL E KIS PAPÍRON” Anév jelentésének kérdése Babitsnál
való azonosság és a tőle való függetlenség egyaránt jellemzi, melyben egyrészről a név és személyiség olyannyira összeforrott, hogy elszakadásuk egymástól a személyiség helyrehozhatatlan válságát jelenti, másrészről mégiscsak megkérdőjeleződik azonosságuk, hiszen létük önállóan is elképzelhető, mint az elveszett tárgy és régi tulajdonosa esetében. A két állítás egyszerre létezik a saját egyénisége után nyomozó Babits számára. Belső bizonytalanságának mértékét mutatja, hogy e legmeredekebb szakadékok mélyét fürkésző költeményét sohasem publikálta. Ki vagyok én? — ez a kérdés A Gólyakalifa központi problémája is. Ezt kutatja Tábory Elemér és az asztalosinas - mindketten eltérő módon, de lényegében Babits alteregói. Az álomban előtörő másik élet a regény két főszereplőjénél elindítja azt a folyamatot, melynek során elveszítik önállóságukba vetett hitüket, azonosságtudatukat. Az egyik élet jellemzője a világosság, racionalitás, intelligencia, tisztaság és nemesség, a másik élet a sötétségé, az ösztönöké, a tudatlanságé, az alpári indulatoké és szegénységé. Mindkét szereplő szeretné megteremteni az átjárást a másik világba, az egyik azért, hogy egyesülhessen vele, a másik azért, hogy megszüntesse azt. Mindketten gólyakalifák és a varázsszót keresik, az egyik, az asztalosinas, gomolygó vágyakozással, a másik, Tábory Elemér, elszánt akarattal. Alapérzésük hasonló, csak fordított előjellel: nem az vagyok, akinek hisznek. A két élet közötti minőségi különbséget Babits azzal jellemzi, hogy míg az egyikben mindenkinek van neve, a másikban csak foglalkozásuk vagy kinézetük alapján különböztethetők meg az emberek: a mester, a vörös kasszírosnő, a kék ember. Az asztalosinas a műhelyből való szökéssel igyekszik feloldani kettős életének terhét, meglepő módon az ő tépelődésében Babits önvallomásos verseire ismerünk. „Csak azt éreztem, hogy bennem sokkal több van, mint ami itt vagyok a világnak; csakhogy mélyen bezárva, és nem tudok eléggé felnyílni; úgy éreztem, hogy kincseim vannak valahol egy sötét fiókban [...], hogy én különb vagyok, mint ami vagyok, többet tudok, mint amennyit tudok.”55 Bár a Babits-regé- nyekben nem egyszer találunk verseiből önidézést, most mégis meglepő az egyezés, hiszen az asztalosinas világa a szellemi alantasság jegyében fogant, mégis A lírikus epilógja (Vak dióként dióban zárva lenni / s törésre várni beh megundorodtam. // Bűvös körömből nincsen mód kitömöm. / Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy), az Ekszerláda (Lelkemnek kincsei, szegény szomorú kincsek / alusznak naptalan, sötét ládába rejtve) valamint a Névjegyemre (S nem kisebb mint a ti világtok / [...] Nem kisebb, semmit, sőt az égs föld/között valókkal még nagyobb) versek öngyötrő gondolatai szinte szó szerint visszhangzanak a végzete felé haladó szerencsétlen, magányos fiúban. Tábory Elemér, ellentétben az asztalosinas mindent átható szorongásával, intellektuálisan próbálja megoldani kétségbeejtő helyzetét, megfeszített szellemi munkával akarja fölfejteni nyomasztó álmának jelentését. Úgy érzi, ha meg tudná találni az álmában szereplő másik énjének tes55 A Gólyakalifa 49-50. 149
