Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)
„LELKEMBEN BAKHÁNSLÁRMA TOMBOL” A fiatal Babits dionüszoszi és apollóni verseiről
»Atthys könyvét«, amelyben valaki megherélte magát és ez is bacháns környezetben történt” — vallja Szabó Lőrincnek. Egyértelmű, hogy Babits Catullus LXIII, verséről beszél, melynek főszereplője Attis, aki Kybelé anyaistennő megszállott híveként, tomboló extázisbán, kiheréli magát. A vers történetének több mítoszbeli változata ismert, hiszen Kybelét már a homéroszi himnusz is említi, hatása hosszan élt, s a hozzá kapcsolódó véres kultusz a második pún háború folyamán Rómába került. A szakirodalom szerint Catullus nemcsak olvasmányai alapján ismerte, hanem személyesen is tanúja volt a Kybelé-papok ünnepi felvonulásának, mely igen mélyen hatott rá.16 A Kybeléhez hű papok, a gallusok, ugyanis évenként vad zene kíséretében ünnepelték az anyaistennőt, s az extázis csúcsán öncsonkítást hajtottak végre. Catullus versében egyik mítoszbeli történethez sem ragaszkodik szorosan, hanem megtartván a lényeges elemeket, saját elképzelése szerint dolgozza fel azt. Nála Attis nemes ifjú, aki Phrygiába utazik, s ott Kybelé istennő szolgálatába állva „iszony, őrület rohanván szivébe, kovakövet / ragadott s dühtől veszetten kiherélte vele magát.” Majd zenével társait hívogatja, s csapatát maga után vonzza: „Eszelős vezére, Attis, liheg és remeg, a sötét / ligeten keresztül ingva, zeneszóval inai, akár / az ünő, ha vad s be nem tört, menekülve iga elől: / s a vezér után a Gallák rohanó csapata nyomul.” Végül még vadabb zene kíséretében, közös futással „Ida zöld hegyére”, Kybelé isten- asszony ligete felé iramodnak. A tombolás után a fáradtságtól az egész csapatot elnyomja az álom. Miután az ifjú felébred, keservesen megbánja tettét, s hosszú sirámban sóvárog elvesztett hazája és férfiassága után. Azonban Kybelé visszaker- getteti őt az erdőbe, ahol örökre az istennő szolgálatában kényszerül maradni.17 A vers utolsó három sora, már nem a történet része, hanem Catullus személyes vallomása, vagy pontosabban könyörgése az istennőhöz: arra kéri, ne kívánja, hogy ilyesmi vele is megtörténjék. Szorongása nemcsak egy fizikai viszolygás megfogalmazása, hanem annak a szerelmi félelemnek a költői metaforája, melyben férfiként a végletes megaláztatástól tart. Babits „bacháns környezet’’-nek nevezi Attis „eszelős” csapatát, bár Kybelé kultusza sem Catullusnál, sem a mitológiai történetekben nem kapcsolódik Dionüszosz illetve Bacchus alakjához. Az őrjöngő tömeg, a zenétől áthatott lihegő, remegő rohanás azonban rokon a bacchanáliák rítusával, azzal a különbséggel, hogy az önpusztítás motívuma itt meghatározó. Babits versében nem bukkan fel Attis neve, de mégis ihlető módon hatott rá az ókori mű egésze, hiszen nemcsak a fékevesztett, zenétől bódult csapat motívuma, hanem a költemény hangulati íve is követi Catullusét, a kultikus tombo- lásnak mindkét műben van érzelmi ellenpontja: az egyiknél a reggeli kijózanodó pillanat megbánása, melyet a befejező három sor személyes könyörgése tesz még 16 Devecseri Gábor: Catullus Attis-áról. Nyugat, 1938. 2. sz. 136-137. 17 Vö. Catullus összes költeményei. Ford. Devecseri Gábor. Bev. Kerényi Károly. Bp., 1938. Officina. 113-119. 12