Kelevéz Ágnes: „Kit új korokba küldtek régi révek”. Babits útján az antikvitástól napjainkig (Budapest, 2008)

„HISZEM AZ EZER ISTENT” A fiatal Babits rendhagyó Credója

tói ments meg, Uram, minket! [...] Ez a két mottó ahogy egymással szembenéz, mintha ma a pogány és a keresztény lélek nézne szembe. (S mindegyik egy kicsit ijedten a másiktól.) A két lehetséges emberi magatartás a halál irányában. Nincs más lehetőség! [...] Mondd meg, mit jelent számodra a halál, és megmondom, ki vagy.”18 Babits nem válaszol egyértelmű bizonyossággal a saját maga által feltett kérdésre, vibráló stílussal kitér az állásfoglalás elől, és éppen ez a talányosság adja szövegének szuggesztív, gondolati erejét; a kérdés szinte kézzelfoghatóan ott marad a levegőben, követelve mindenkitől: gondolkozzon el maga a válaszon. Ekkori versei sokkal többet árulnak el vívódó hitéről, nyíltabban vallanak megváltás utáni vágyáról.

Visszatérve a 10-es évek legelejéhez, a Játékfilozófia oldalain még egyértelműen a többféle igazság létezésének lehetőségét vallja, amikor világnézetet, vallást saját környezetének és adott körülményeinek hatására választ az ember, „konvenció dolga”. Vagyis a közhiedelemmel ellentétben a mindvégig alapvetően katolikusnak tartott Babits számára ekkor nem eredendően adott az egy Istenben való hit. Polytheizmusának valódiságát egyenlőre még nem elemezve, a monoteizmussal szembeni kételyének születését, annak érzelmi gyökerét vizsgáljuk meg.

Több életrajzi adatból is megállapíthatjuk, hogy a habozás, a hit és hitetlenség közti választás lehetősége kisiskolás korában merült fel benne először. Szabó Lőrincnek tett vallomása szerint szorongó alkatú, vallásos kisgyermek volt, aki már azt is halálos bűnnek érezte, ha a gyónás napjának éjszakáján, éjfél körül, elfeledkezve magáról, szomjas lévén vizet ivott, s ezzel megszegni vélte a gyónás előtti böjt szabályát. Számára igazi és mély megrázkódtatás volt apja szabadelvűségének és hitetlenségének felismerése. „Mikor második gimnáziumba kerültem, kezdtem kételkedni. Sokkal okosabb voltam, semhogy ne láttam volna, hogy apám nem hisz Istenben.” A cisztercita papok szigorú légkörű pécsi iskolájában nevelkedő kisiskolás állandó szorongásban élt e két lehetséges világnézet ütközési pontján. így folytatja: „Az apámat pedig szörnyen csodáltam. A tanáraim is iszonyú tekintélyek voltak, és ez így iszonyú diszharmóniát képezett.” Az élőbeszédből Szabó Lőrinc által gyorsírással lejegyzett laza mondatok ismétlődő, szélsőségesen fokozhatatlan szavai („szörnyen”, „iszonyú”) megrendítő válságról árulkodnak. A feszítő belső konfliktust az átlagosnál érzékenyebb és labilisabb érzelmű kisgyerek előbb a vallás eszközeivel igyekezett feloldani: „Én imádkoztam az apámért minden este, hogy ne jusson pokolra.” Végül nem a hit, hanem az ész segítségével döntött a feloldhatatlannak tűnő vészhelyzetben. „Lassan elkezdtem gondolkozni, hogy hátha az apámnak van igaza, hiszen az okos ember, ő jobban tudja. Akkor az jutott eszembe, hogy én hitetlen vagyok, és meg kell térnem, mert hátha most rögtön meghalnék. És akkor csináltam azt a Pascalféle gondolatot, hogy ha nem is biztos a túlvilág, hinni kell, mert legalább biz1S Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat 1938. jan. 1. sz. 59-62. A jó halál címen in: BMET 561.

127