Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
SZERB FRONT 1915 I 491 kigyullad, lassan odagyűlnek a tűz köré. A két öreg magyar rájuk bólint, mire az oroszok mosolyogva és lassan letelepszenek a tűz köré. Lefekszenek. Az egyiknek a feje a másiknak a testén van. Elalszanak. A két öreg magyar néz a tűzbe és tempósan, komolyan beszélget. A barakkból német katonák jönnek ki. Azok is oda állnak a tűz mellé. Hátul, óvatosan, lassan, lopakodva egy vékony, magas szerb katona kerülgeti a tüzet. Nem mer közeledni. Az egyik öreg magyar felnéz. Kimeresztett szemmel néz bele a tűz világossága után a sötétségbe. Nézi a szerbet. Csendesen rászól:- Gyere, no! A szerb is odaáll a tűz mellé. Jó a tűz mellett állni. Nagyon hideg van. Az ember előbb arccal áll neki a tűznek, azután a hátát melegíti meg vele. Ha az ember megelégelte, megint sétálhat egy kicsit. Sétálgatunk. Hajnalodik. Fent az utcán egy szerb fogoly csapat megy végig. Megnézzük őket. És amint nézzük őket, a csapat végén tántorogni kezd egy szerb katona, hangos nyögéssel szorítja a mellére és a hasára a kezét és leül az út szélére. Mi lesz vele? Eszembe jut, hogy amikor Belgrádban végignéztem Ripanj falu evakuált népét, akkor forró szánalmamban és mély részvétemben nem tudtam mást csinálni, mint hogy ami ennivalóm volt - az utolsó darab csokoládéig - szétosztottam a gyerekek és a gyerekeiket vonszoló anyák között. Ennek az lett a következménye, hogy rajtuk ugyan nem segítettem - fájdalom, a részvét nem elég, Istennek kell lenni hozzá, hogy néhány hallal és egy kis kenyérrel háromszáz szájat jóllakasson az ember -, ellenben másnap az országúton magam úgy éheztem, hogy a szemem kopogott. Hogy merészkedhetik az egyes ember azzal a próbálkozással, hogy belekap a sors kerekébe? Ha sikerül segítenie egyen, kettőn, a többiek sorsa annál igazságtalanabb. Ez a katona itt nyög az út szélén. Ha itt marad, megfagy. De hogyan segítsek én rajta? A hajóm indul és itt hagy, ha nem sietek. Sietek; mindjárt magam mögött hagyom ezt a fájdalmas Szerbiát. Most egy búcsúzó pillantással végignézek még rajta: vak és néma házain, sötét tekintetű parasztjain, akik már minden katonasapka előtt megtörtén emelik le a süvegüket; sóhajtozó férfiain és jajveszékelő asszonyain. A kimondatlan nyomorúságon, amelyet minden háború jelent; az ország egész tarka, eleven testén, amelyet a háború érc sarka alatt hallottam csikorogni. Sietek a hajóállomásra. És a hajóállomás közelében a kékellő hajnalban ott ég még a tűz. Az öreg magyarok néha egy-egy új hasábot hajítanak rá. Az oroszok egymásra fonódva alszanak a tűz körül. És a sovány, hajlott szerb felderülten, felengedten nyújtogatja durva kezét a láng fölé. A tűz nagy lánggal ég, és a hideg téli hajnalban mindnyájunkra ráárasztja ragyogó fényét és áldott melegét.
