Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
486 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI lom. Megdobbanó szívvel ülök fel az ágyban. Ki rikoltoz itt? Ki sikoltoz, így? Hol rikoltoznak itt? Most már egészen ébren vagyok. Felpattanok az ágyból, az ablakhoz ugróm és felhúzom a függönyt. És kint a rosszul kövezett és sáros utcán hosszú menet vonszolja magát észak felé. Elöl pár száz hadifogoly; szerb katona; mögöttük négyes sorokban... Csacsak város férfijai, a tizennyolcadik évtől az ötvenötödik évig. Köztük van a kis Vujadinovics úr is. A ház kapujában pedig ott áll Vujadinovicsné asszony és jajveszékel. Mellette a nővére. Körülöttük a hat gyerek. És végig az utcán minden kapuban asszonyok és minden kapuban gyerekek. Jajveszékelnek és tépik a hajukat. Egy jajveszékelő város. Egy város, amely él az egyetlen joggal, amely neki megmaradt, amelyet tőle elvenni nem lehet: a zokogás jogával. És a zokogásuk nem a szív csendes vérzése, nem egy befelé való sírás. A vér háborgása. A szív lázongása. Sirató asszonyok rendszeres jajveszékelése. Ősi halotti énekek ritmikus vészordítása. Irtózatos. Irtózatos. November huszonnyolcadikán elindultam hazafelé. A szerb drámának vége; jobb, ha elmegy innen, akinek nincs itt dolga. Automobilt nem kaptam; elindultam kocsin. Hatvan kilométernél nem több az út, meg lehet talán egy nap alatt is tenni. Az országutat mindenütt magyar katonák javítgatták, de két óra múlva már mégis meg kellett értenem, hogy ezen az úton egy nap alatt hatvan kilométert megtenni nem lehet. Az elmúlt hetek mélységes sara már felszikkadt. Azóta fagyott is. De ha a lengyel kocsis két macskalovát ügetésre biztatta, az országút milliárd keményre fagyott göröngyén úgy bukdácsolt a szekér, hogy öt percnél tovább maga a kocsisom se tartotta ki. Egy nap alatt nem. No, lesz ahogy lesz. Az úton szekerek és teherauto- mobilok jönnek szembe, automobilok hagynak el, és tíz óra tájban egy magánosán kocogó tizenhármas huszár csatlakozik hozzánk. Csendesen lovagol a kocsi mellett, valami vasakat hoz Csacsakból. Gál Imre Török- szentmiklósról. Jó barátságban beszélgetünk minden féléről, Magyarországról, Szerbiáról, békéről, háborúról.- Tán gyára van az embernek Magyarországon - mondja egyszerre, hosszabb hallgatás után elgondolkozva Gál Imre. Az első másodpercben, hamarjában meg se értem, mire gondol. De Gál Imre rögtön hozzáteszi:- Mintha vasból préselnék, annyi van. Hm, igaz, Gál Imre: amerre jártunk, Oroszországban, Lengyelországban, mindenütt magyar katonát láttunk. Joggal gondolkozhatik el és joggal komorodhatik el az ember rajta: szülhetnek-e magyar anyák annyi
