Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
SZERB FRONT 1915 I 453 éves nő felnőttnek számított. A diákok, akik külföldre mentek tanulni, Bécset, Budapestet, Prágát, Laibachot, esetleg német és francia egyetemeket kerestek fel. Oroszországba csak a teológusok mentek. E városkának van olvasóklubja, dalárdája, Vöröskereszt- és jótékony- sági egylete. Az egyesületek időről időre felolvasásokat és mulatságokat szerveznek közhasznú célok javára. Néhány hétre vándorszínészek egy csoportja is el szokott jönni ide. A Belgrádi Lapokat szorgalmasan olvassák, irodalmi hetilapok és könyvek is érkeznek Belgrádból. A hazai írókon kívül túlnyomórészt francia szerzők műveinek szerb fordítására van igény, az oroszokat itt alig ismerik. Oroszul (persze a görög és az ószerb mellett) csak a teológusok értenek. Gimnáziumban a franciát és a németet tanítják. Zongorákat, Istennek hála, sehol sem látni. A gyermekáldás a családokban igen nagy. Bujadinovics úrnak például kilenc gyermeke született, egy korán elhalt, egy az előző évben esett el a harctéren, hét még életben van. Az utóbbi években a házasságkötések száma lényegesen csökkent, s a születéseké is jelentősen megfogyatkozott. A fiatal szerb férjek most majd mind a harctéren vannak. Igen nagy az özvegyek száma, sok az egyedülálló asszony, s a hajadonoknak egyelőre semmi reményük a férjhezmenetelre. Többnyire a boltokat is asszonyok viszik, minden fiatal férfi eleve magára vonja a dezertálás vádját. Az embereknek itt újra és újra megnyilvánuló félelme, hogy a takarék- betétek, amelyeket a nemzeti bank magával vitt, nem fognak-e veszendőbe menni, és nem fog-e elértéktelenedni a szerb bankjegy? A nyug- állományúak nyugdíjaikat féltik, a hitelezők követeléseiket. A háború a szerb anyakönyvek, irattárak és telekkönyvek jelentős részét feldúlta és megsemmisítette, s a magánjogi viszonyok rendezése a háború végeztével nyilván fájdalmasabb lesz, mint az államiaké. Csakhogy az emberi természet nagyszerű rugalmassága csodát tett: ebben a vérző, megalázott országban, az özvegyek országában sikerült megőrizni a derűt, sikerül mosolyogni és nevetni. Persze láthatunk szomorú arcokat és titokban felvillanó tekinteteket is. Ezeket azonban nagyon figyelmesen kell keresni. Az emberek többsége úgy tesz, ahogy egyébkor: jó étvággyal eszik, szívből nevet, megbámulja az idegen katonát, rácsodálkozik a repülőre, s ha olykor egyik-másikának meg is fordul a fejében, hogy Szerbia győzelmét kívánja, elsősorban mégis a háború befejezésére vágynak. Öltsön bármilyen formát ez a vég, a lényeg, hogy elérkezzen. Egyre növekvő bizalommal barátkoznak a győztesekkel, és az emberi természet kiirthatatlan optimizmusával arra várnak, hogy a jövendő jobb lesz, mint a múlt volt.
