Varga Katalin - Veres Miklós (szerk.): „… nem látunk semmit…”. Biró Lajos levelei és haditudósításai az első világháború éveiből (Budapest, 2017)
Bíró Lajos haditudósításai - Szerb Front 1915
418 I BÍRÓ LAJOS HADITUDÓSÍTÁSAI becstelenség, hogy ezt a reménytelen háborút még folytatják, és halomra öletik azokat a szerb férfiakat is, akik négy háborús év után megmaradtak. P. K. kapitány azonban még egy meglepetést tartogat a számomra. A töprengéséből felrázza magát és hirtelen élénkséggel hozzám fordul.- Esztelenség volt tőlünk - mondja -, hogy itt északon ellenállottunk. Nekünk az osztrák-magyar és a német hadsereggel nem kellett volna szembeszállnunk. Nekünk mást kellett volna tennünk. Ezt az országrészt átengedni az Önök bevonuló hadseregének, minden erőnkkel keletnek fordulni és ott a bolgárokat megverni. Ezt kellett volna tennünk. P. K. kapitány magas alakja kiegyenesedik. Puha arcáról eltűnik a fáradtság, és kimerültségtől zavaros kék szeme kigyullad. Én nagyon meglepetve nézek rá. Hogyan, hát nem volt még elég a háborúból, mégis csak folytatni kellene a háborút, és tovább ontani a szerb vért? Hát azokból az igazságokból, amelyeket megállapítottunk, ezt a következtetést is lehet levonni? P. K. kapitány azt tartja, igen. És rögtön meg is mondja, miért.- A bolgárok - mondja keményen -, becstelen és aljas nép. Higgye el, a bolgárok becstelen és aljas nép.- Nem hiszem el. P. K. kapitány megismétli; később még egyszer visz- szatér erre a kérdésre, és újra megakar róla győzni, hogy a bolgárok becstelen és aljas nép, most se hiszem el neki, de vitatkozni a háború és béke kérdéseiről P. K. kapitánnyal most már nincs kedvem. Rá se érünk már. Mi indulunk majd dél felé, P. K. kapitány pedig egy csomó elfogott szerb paraszttal együtt északnak, Belgrád felé. P. K. kapitány azzal a kéréssel fordul ahhoz a tisztünkhöz, aki a transzportot útnak indítja, hadd menjen ő kocsin. Teljesen kimerült. Az ágyúzás odafent rettenetes volt. A kérés nagyon barátságos fogadtatásra talál. A mi tisztünk - egy szeretetreméltó kapitány kocsit most nem adhat ugyan, de meghagyja a dragonyosoknak, akik a transzportot kísérik, hogyha üresen visszafelé haladó kocsikkal találkoznak, a kapitány urat ültessék fel a kocsira. P. K. kapitány ezt megköszöni, tőlünk barátságosan elbúcsúzik, azután indul - kimerültségtől reszkető arcával, véres kék szemével, és a bolgárokat még ebben a végső nyomorúságban is halálosan gyűlölő szívével - Belgrád felé, ahol valamikor Péter király őfelségének udvari alkalmazottja volt. Mikor már elment, hallom, hogy P. K. kapitány nem volt hős. Megadta magát. Jött, hogy ő megadja magát. Nem az én dolgom, hogy ítéletet mondjak róla. A bolgároknak talán nem is adta volna meg magát. És ha egyetlen szava nem lett volna őszinte: az arca őszintén reszketett a halálos kimerültségtől, és véres szeméből minduntalan ki akartak törni a könnyek, [az elviselhetetlen gyötrelem férfikönnyei.]
