Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1967 - Üdvözlet Magyarországról
1967 próbált és győzött le; ha nincs ilyen, úgy olyannak tűnik, mint a mese, amelyben hiába várnak a rossz tündér közbekiáltására. Hiába? A gyanútlan gyerekkor és a tapasztalt öregség szerencsés bizonytalansága az, amely minden megoldást lehetségesnek tart, még a bizalom happy end-jét is.- Szükségesnek látja, Déry úr, hogy mindig fenntartásokkal éljen?-Igen.-Miért?-Mert rosszindulatú vagyok.-Ezt maga sem gondolja.-Nem.-Tehát?-Hogy lehetőséget adjak a fenntartásoknak - önmagunk feloldására.-Azaz?-Hogy megkínzott öntudattal is emberek maradhassunk. Amikor nem egészen három évvel ezelőtt Münchenben abban az örömben részesülhettem, hogy Fischer urat és feleségét megismerjem, csupán annyit tudtam róluk, hogy - Németország egyik legrégibb kiadóiként - könyveimet az idő tájt adták ki, amikor hazámban egy politikai bűncselekmény miatt kilenc évre ítélten börtönben ültem. Ám más országokban is közreadtak, ami mögött itt is és ott is üzleti vagy politikai érdekek állhatták. Münchenben, a fogságom és az azt követő amnesztia utáni első külföldi utam alatt azonban más benyomásokra tettem szert. Mondjuk, hogy benyomásokra, amelyek gyors egymásutánban és szinkronizálatlanul követték egymást. Elsőként egy kellemetlen. Gottfried Fischer, amikor a szálloda előterében szembejött velem, egy jó fejnyivel bizonyult magasabbnak. Az effélék mindig lehangolnak. Hangsúlyosan udvarias volt, felesége - hál’istennek alacsonyabb és törékenyebb - pedig elragadóan szívélyes; bár ez is megzavart az utóbbi évek zord éghajlatát követően. Válaszul semmi mást nem tudtam nyújtani, csak fiatal és szép feleségem, aki azonban szerencsétlenségemre egyetlen szót sem tudott németül; fürge lábbal így egy olyan külső és belső szorongattatásokkal teli akadályfutást kellett végigcsinálnom, ami nem mindig szokott sikerülni. Kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam a nagy termetű és súlyos férfi mellett, szinte annak „teremtményeként”. S hogy a későbbi benyomásokat is nagy vonalakban összegezzem: bár most is magasabb nálam egy fejjel, már nem érzékelem. E természetellenes perspektívaváltás elindítója egy irodalmi felolvasóest volt, ugyancsak Münchenben, közvetlenül első találkozásunkat követően, talán még ugyanaznap este. A véletlen úgy hozta, hogy alkalmam volt a felolvasás alatt a Fischer házaspár megfigyelésére. A felolvasó szerző, egy idős úr, valami érzelgős szerelmi történetet adott elő egy férfiről s egy asszonyról, akik hosszú és gyötrő távoliét után - mint ahogy az lenni szokott - érintetlen szívvel újra egymásra találtak. A mesének azonban érezhetően 77
