Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965 - Az ember veszélyeztetettségéről
1965 azt jelenti, hogy engem a kongóiak vagy a vietnamiak szenvedései hidegen hagynak. Ám én az életkoromra jellemző konoksággal azt gondolom, hogy amennyiben a történelem menetirányát helyesen becsültem meg és ismertem föl, akkor fölösleges lépést tartani vele. A csökkenő kíváncsiság arra korlátozódik, hogy rövidlátó szemmel a legközelebbi környezetemet vegyem szemügyre, saját érverésem lüktetéséből az emberiség állapotára következtessek. És nem szégyellem, hogy mindenkivel egyet- értsek, aki engem hallatlan kényelmességgel, tetterő hiányával, egyértelműség hiányával, gyávasággal, sőt kétszínűséggel vádol, ha én egyik színem alatt saját szabad gondolkodásom jogát, a másik alatt meg ellenfelemnek azt a jogát védelmezem, hogy legyűrjön engem. Hölgyeim és uraim, mindez okból úgy hiszem, keveset vagy semmit sem kockáztatok, ha őszintén és nyíltan - ahogyan írók közt hagyományosan szokásos - megosztom önökkel gondolataimat. Azok jelentéktelensége megóv attól, hogy komolyan vegyenek. Az a véleményem, hogy az írók és a művészek kongresszusainak és konferenciáinak, tehát sajnos ennek a mi kerekasztal-beszélgetésünknek is, kevés hasznuk van. Ebben egy véleményen vagyok - föltételezni merem - a legtöbb résztvevővel. De mostanáig még senkinek sem jutott eszébe, talán szórakozottságból, hogy ki is mondja ezt. Elsősorban hát az a kérdés, mielőtt még magára a tárgyra térnénk, miért veszünk részt mégis - vagy mondjuk úgy, veszek részt - nem kevés kongresszuson és konferencián, titkolt meggyőződésünk ellenére, hogy összejövetelünk anyagi költségeit nem fogjuk fedezni szellemileg. Annak az őszinte örömnek kell-e betudnom ezt, hogy nagyrabecsült kollégáinkkal személyesen találkozhatunk, és az egyes ülések közti szünetekben régi ismerősökkel jöhetünk össze, új barátokkal ismerkedhetünk meg? Vagy annak a csábító alkalomnak, hogy olyan közönség előtt mutathatjuk meg magunkat káprázatos szónokok és előadóművészek minőségében, amelyik íróként nem ismer bennünket, hiszen minek olvasnák egymást az írók, ha lehetőségük van rá, hogy beszéljenek egymással? Nyitva hagyom a kérdést. Az írókonferenciákat fölöslegesnek tartom, mert mögöttünk a sajtópropaganda ellenére még annyi anyagi hatalom sem áll - Istennek hála, mondom én -, mint egy tavi-halbiológiai kongresszus mögött. Istennek hála, mondom én, mert az író értéke éppen anyagi erőtlenségében áll, ami őt a szóhoz, az emberiség leganyagtalanabb javához hozzásegíti s kényszeríti. Még ha olyannyira meg volna is győződve arról, hogy szavával az élő anyagot, például a társadalmat meg tudja változtatni, előbb vagy utóbb nem csekély meglepetésére azt kellene megállapítania, hogy még a látszólag legengedelmesebb tárgy is pajkos kacsintással kiugrik, kisiklik a kezéből, és olyan formát ölt, amelyben ő nem ismer rá többé a saját látomására. A képzelet vagy az anyag kudarca ez? - ne firtassuk. Belső tanácstalanságom még csak növekszik, ha szívélyes vendéglátóink tíz vitapontját nézem. Amilyen kétszínű vagyok, könnyedén válaszolhatnék minden egyes kérdésre - aszerint, hogy melyik oldalról jön - akár egy határozott „igen”-nel, akár egy éppoly határozott „nem”-mel, és utána nem tudnám, mi is voltaképpen a vélemé36
