Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1977 - Éva Demski: Élettörténet mint kortörténet: Déry Tibor. Filmforgatókönyv (Részlet)
1977- Milyen volt a kapcsolata a szüleivel? Milyen mértékben befolyásolta önt szülei, származása?- Én mindenekelőtt anyám gyermeke voltam. S ez a kapcsolat valószínűleg egész életemre - mind a mai napig szólón - kihatott. Anyám egy irodalomhoz kötődő személyiség volt, aki legutolsó napjaiig - kilencvenhat évet élt - szépirodalmat olvasott, Schillerrel és Goethével kezdett, Schillerrel és Goethével végzett. Ami anyám irodalmi befolyását illeti, mint tudja, a nemzedékek szemben állnak egymással, úgyhogy annak ellenére, hogy erősen kötődtem anyámhoz, különféle szenvedélyeit és kedvteléseit bizalmatlanul szemléltem, mint ahogy ez a gyerekek és szülők között szokás. Ennek ellenére úgy hiszem, hogy amit tudok, amit íróként tudok, azt ebből a néma irodalmi forrásból merítettem, anyámtól örököltem.- Ön erősen szkeptikus. Mit jelent ez az emberi kapcsolatokat, a barátságot illetően?- Hiszek a barátságban - szemben sok kollégával, főképp a nyugati írókkal, akik semmit sem tartanak a barátságról. Életem során jó tapasztalataim voltak barátaimmal, s talán optimista természetemnek is tulajdonítható, hogy ugyanakkor a rossz tapasztalatokat elfelejtettem, s csak arra emlékezem, ami számomra kellemes.- Menjünk vissza gyerekkori emlékeihez. Boldognak mondhatja gyerekkorát? Boldog gyerek volt?- Általában szólva, boldog embernek mondhatom magam. Ha életutamra tekint: két világháborút, különböző forradalmakat, ellenforradalmakat éltem át és éltem túl, s ma, nyolcvankét évesen, úgy érzem, hogy boldogan éltem. Hiszen sem lelkileg, sem testileg nem mentem tönkre azokban az emberiséget pusztító járványokban, amelyek százezermillió emberéletet oltottak ki, talán sok értékesebbet is, mint én vagyok. *- Déry úr, valamennyi könyvében egy bizonyos távolságtartás jut kifejezésre - a történelemmel, de az emberekkel szemben is. Elképzelhető, hogy az ön boldogságra és túlélésre való készsége ezzel a távolságtartással függ össze?- Úgy hiszem, hogy e távolságtartás csak öregkoromat jellemzi. Ifjúkoromban nem tartottam távol magam az emberektől. Elég makacs, engedetlen ifjúságom volt, amely hétköznapjaimban, de szerelmi életemben is kifejezésre jutott; ahol fenntartás nélkül követtem kívánságaimat, ösztöneimet, szenvedélyeimet, s amiért ennek következtében meg is bűnhődtem. Az a higgadtság, amelyet bennem érzékel, ez az öregkor adománya, s úgy hiszem, nem jellemzi egész életemet.- E távolságtartás, úgy gondolom, bizonyos sebezhetetlenséget jelent, mintegy falként veszi önt körül, s megóvja a sérülésektől.- így van. De mondja: ez a sebezhetetlenség valójában véve nem egyszerűen elbizakodottság? Hiszen végül is mi tesz sebezhetetlenné? Mi teszi az embert sebezhe- tetlenné a többiekkel szemben? Az elbizakodottság.-Avagy a széles látókör.-Avagy?- A széles látókör, hogy egy kicsit messzebbre tud látni, mint a többiek.- Igen, ez egy jóindulatú meghatározás. Én inkább arra hajlok, hogy prózaírásom 337
