Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1977 - Emlékeztető
1977 Tárgyi és életrajzi vonatkozások: az író sokadik cike április 4-e alkalmából. Ezúttal azonban már nem az 1944-es ostromról és a háború végéről ír, hanem az öregségről. Arról sem teljesen újat, csak bevezető- és zárósorokat az ítélet nincs 13., Az öregség és folytatása fejezetéből vett részletekhez, amelyek teljes egészében az elmúlással és az öregkort értelmesen fogadó magatartással foglalkoznak. - A nyitó és záró bekezdések okán mindenképpen kötetünkbe tartozik, ám nem hagyhattuk ki a közébük emelt részeket sem, hiszen a közlés így kerek egész. (S talán az sem érdektelen, hogy ebből az alkalomból írójuk mit emelt ki a korábbi írásából.) A címet - Emlékeztető - Déry másodszor használja a Népszabadságban. Az 1968. április 4-i számban az Emlékek az alvilágból című visza- emlékezéseinek részletközlése fölött utalt vele arra, hogy írása nem eredeti, csupán válogatott átvétel az eredetileg 1954-ben közzétett műből (teljes szövege: Botladozás. l.köt. 74-146.) Az öregember sorsa, hogy többet tekint hátra, mint előre. Mert emitt mit kereshetne? ... reményt? ... Mire? ... hogy a világból kivonulásakor a sors kegyelmes lesz hozzá, testi-lelki búcsúját megkönnyítendő? Vékonyka szál remény ahhoz a szénaboglyához képest, amelyet a fiatalkor rakott magasra életörömből és tapasztalatlanságból. Az öregségről s az öregedésről írjak tehát azzal az ürüggyel, hogy értek - érteni vélek - hozzá? De minek? A fiatalokat a „sosem halunk meg” tétel alapján nem érdekli. Holott hányán vagyunk nyugdíjasok Magyarországon, akiket végső soron - ha nem tudnak is róla - a fiatalok tartanak el! Egyébként is, ami az öregségről tudható - amit tudok azt már tíz évvel ezelőtt. 73 éves virgonc koromban elmondtam. Elismételni? Mondjuk, emlékeztetőül a magam számára s azoknak az örvendetesen hetyke fiataloknak a hasznára, akik remélhetőleg egyszer majd túllépnek rajtunk, mai ostoba öregeken. „Tudomásul venni az öregedést, ha némi mélabúval is, közhely, amely az emberiség eszmélkedése óta süti ránk igaz fényét. Fogadtassék el, azt ajánlom, mert egyetlen védekezésünk. S kellő őszinteséggel vétessék tudomásul, vagyis nem azt játszva, hogy megvénültnek lenni kellemesebb állapot, mint fiatalnak, bölcsnek jobb, mint bolondnak, fogatlannak, illetve műfogúnak egészségesebb, mint 32 foggal harapósnak, ágyban, szerelemre tehetetlenül bölcselkedni férfielméhez illőbb foglalkozás, mint egy fiatal derekat átkarolni, vagy akár csak a szív fondorlatain tűnődni, egyszóval nem azt hazudva, hogy a súlytalanság állapota kívánatosabb az élet súlyánál. Testünk hanyatlik: tudomásul vétetik, de fölénnyel. Vigasz - ha vigaszra szorulnánk - mindig akad. Igaz, hasat eresztettünk, de az még mindig mennyivel laposabb, mint némely más író kortársunké. Vagy fordítva: ha méretre tekintélyesebb a másikénál, mennyivel súlyosabbak gondolataink is. Igaz, lábszárunk nevetségesen elvékonyo327