Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1974 - Réz Pál: Déry Tibor. Tv-interjú
1974 tünk, igazolódott az az én régi föltevésem, hogy hiába készítek el egy tervet magamban arról, hogyan fog kezdődni, hogyan fog tovább folyni, hogyan fog végződni a történet. Az alakok, amikor leteszi őket az ember a papírra, akkor autonómiát kapnak, és diktálják az embernek, hogy hova akarnak fejlődni. Tehát tulajdonképpen a kezdet az egyike a legfontosabb pillanatoknak, mert az határozza meg majd az alaknak a befejezését is, az alaknak az útközben való kalandjait is.- Hány éves voltál, amikor az első írásod megjelent?- Ki kell számítanom. Tizenhétben, akkor huszonhárom éves voltam.- Az a Nyugatban volt?- A Nyugatban, igen, egy Lia nevű kisregény, amit úgy kereszteltem el, hogy Mai történet...- Ezt nem is vetted föl későbbi köteteidbe?- Nem. Nagyon sokat kihagytam a régi írásaimból. Én későn érő ember vagyok, voltam.- Ki közölte ezt, ki volt akkor a Nyugat szerkesztője?- Osvát Ernő; azt hiszem, a nevét még a mai fiatalok is ismerik ...- Hogyne.- A nevét legalább.- írása kevés maradt fönn, tudjuk, hogy ... ■ - Igen, egy kötete.- Őt nyilván ismerted személyesen is?-Természetesen, ismertem ...- Kikkel kerültél össze akkoriban a Nyugat nagy írói közül?- Hát várj csak. Fontossági sorrendben mondom el, tehát elsőnek Tóth Árpádot említem, akivel a legmeghittebb barátságba kerültem fiatal éveimben, fiatal inaséveimben, és aztán Füst Milánt. Hogy hogyan ismerkedtem meg velük? Tóth Ápráddal úgy, hogy egy rokon családnál házitanítóskodott, ott járván egyszer, összetalálkoztunk, elnyertük egymás rokonszenvét alighanem, nagyon hamar eléggé meghitt barátok lettünk, úgyszólván hetente, naponta együtt voltunk, és ez tartott egészen addig, amíg nem emigráltam Ausztriába. Levélváltásra aztán már nemigen került sor, a régi idő, amikor az írók és a barátok leveleztek egymással, akkor már végét járta, akkor már nemigen írtunk egymásnak. A múltkoriban a Petőfi Múzeum kért tőlem Tóth Árpád-leveleket, nagynehezen tudtam találni kettőt-hármat, valószínű, nem is írt sokkal többet. Füst Milánnal a találkozásom másképp zajlott le, úgy adódott a dolog, hogy ő keresett meg engem. A két találkozásnak a különböző volta a jellemükből is magyarázható, mert Tóth Árpád inkább befogadó, passzív jellem volt, aki azt várta el a világtól, hogy vele foglalkozzon, mint általában a beteg emberek, hiszen ő már abban az időben is, amikor én megismertem, már akkor is tüdőbajos volt. Füst Milán pedig az aktív, a cselekvő ember, aki ha felfedez valamit, akkor annak utánajár, körüljárja, és teljesen meg akarja ismerni. Volt egy novellám, a címére már nem emlékszem, amely felkeltette az érdeklődését, és amelynek egy mondatát szúrta ki, hogy az lám, milyen kitűnő munka, és ezzel állított be hozzám. Én akkor a Rózsadombon 248
