Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1973 - Fodor Ilona: Beszélgetések Déry Tiborral. A „nagy” interjú előfogalmazványaiból
1973 ről, ellenszenvemről, illetve az ő körének, a maisták körének a természetéről mondtam. Én kedveltem Kassákot, látni véltem hibáit, nem tudtam mindig követni rendkívül eleven mozgású szellemét, amely - ahogy az minden írónál s főképp minden újítónál látható - gyakran zsákutcába futott. Nyilván egyrészt ez az előbb említett ro- konszenvem, másrészt az a fajta különállásom, amelyre, úgy látszik, féltékenyen vigyáztam, képesíthetett arra, hogy egy tárgyilagos Kassák-portrét rajzoljak.- Ön annak idején lefordította Gide könyvét a Szovjetunióban tett utazásáról. Az egyetértés vezette-e vagy más?- Ennek sokkal prózaibb oka volt, megbízást kaptam rá a Cserépfalvi Kiadótól. Abban az időben fordításokból éltem, tehát vállaltam ezt is. Rossz könyveket is fordítottam tucatszámra, miért ne fordítottam volna jó írótól egy könyvet? Ami azt illeti, hogy személy szerint vonzódtam Gide-nek a könyvéhez, vagy pedig ellenállással fordítottam? Erre csak azt tudom mondani, hogy azért fordítottam rokonszenvező- en, mert az első könyv volt, amely igyekezett minden a Szovjetunió iránt érzett nagyrabecsülése ellenére tárgyilagosan írni az ottani állapotokról. És amint eddigi beszélgetésünkből is kiderül, én mindig igyekeztem az eszemet is használni írói munkában, tehát kritikailag is nézni azt, ami majd a toliam alá fog kerülni. Gide-nek a könyve ilyen könyv volt. Tudvalevő, hogy Gide-et a francia kommunista párt, az akkori dogmatikus párt kizárta a túlságosan is igaz megjegyzései miatt, s furcsa, különös szeszélye a történelemnek, hogy engem pedig idehaza, Magyarországon zártak börtönbe két hónapra azért, mert szovjetpártinak véleményezték a könyvet. Ugyanakkor úgy tudom, az Olaszországban megjelent fordítása semmiféle ilyen következménynyel nem járt a fordítóra nézve. Ott annak vették a könyvet, ami: egy tárgyilagosságra törekvő leírása a Szovjetunióban történteknek.- Amikor ön Bécsben élt, ott élt Bernáth Aurél is. Beszélne nekünk kettőjük kapcsolatáról?- Bernáth máig is legkedvesebb barátaim egyike. Bécsben ismerkedtem meg [vele], ő akkor nagyon ágrólszakadt, vézna, gyerekembernek látszó ifjú volt, aki esernyő-csontnyeleknek a faragásával kereste meg a nagyon savanyú kenyerét, sokat éhezett. Hogyan kerültünk össze, nem tudnám megmondani. Tény, hogy már ott a szívembe fogadtam, és őrzöm máig is. Ehhez járul valószínűleg az is, hogy őt nagy festőnek tartom, és jó festőnek tartottam már ismeretségünk kezdetén is, holott ő akkor még rövid expresszionista korát élte. Emlékszem például egy rajzgyűjteményre, ami fekete és arany színekből állt, nyolc vagy tíz lap lehetett, szépen egybekötve, azt próbáltuk ott eladogatni a magyar emigráció emberei között. Mint tudjuk, ő ebből a korszakából hamar kitért, s amint az eredmények igazolják, valószínűleg jól tette. Felületes fogalmazás az, amit most mondok, az embernek van egy eredendő alkata, amit már kromoszómái határoznak meg, ezek végül is minden külső hatás ellenére érvényesülnek. Aurélból valószínűleg ugyanaz a festő lett volna, ha történetesen nem ússza át és nem ússza meg ezt a korai expresszionista korszakát, amelynek abban az időben megvoltak a maga érdemei. Mit tudnék még erről a bécsi, Auréllal való barátságomról mondani? Azt hiszem, ezt már valahol megírtam, hogy nekem akkori231
