Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1970 - Rapcsányi László: 1948-ról, az első Kossuth-díjról. Rádióinterjú
1970 dolkodását, memóriájának olykor beismerten kihagyott részeit, a világot olyannak, ahogy ő látta. Nagyon kíméletlen dolog, és biztos hogy ez az, amivel az olvasók lelkére ilyen hallatlan intenzitással hat. Nagy dolog és nagyon nehéz dolog ez az őszinteség, persze mint olvasók mondhatnánk, hogy őszinteséget nem csak kérni kell, hanem tudni kell el is viselni. Ön, aki adja, hogyan viseli el önmagával szemben?- Úgy érti, hogy ha más őszinte hozzám? Én csak azt szeretem. Nem vagyok sér- tődékeny, nem vagyok hiú, nem dicsekedni akarok. Ez velem született tulajdonság, tulajdonképpen csak olyan emberekkel szeretek érintkezni, akikkel mindenféle fenntartás nélkül tudok beszélgetni, azaz el tudom mondani a magamét, és meg tudom hallgatni az övét.- És hogy mert kíméletlenül őszinte lenni önmagával szemben?- Nemrég felfedeztem egy régi naplómat, épp erről az időről, ’48-ról szóló naplómat, és egy részét most közzé is fogom tenni. A naplónak az a sajátossága, hogy az ember nem a nyilvánosság számára, hanem a maga kedvére írja, hogy abban ugyancsak őszintének igyekszik lenni, már amennyire az őszinteség megvalósítható. Nos, én ebben a naplóban is találkoztam azzal a huszonkét évvel idősebb íróval, aki az ön által említett ítélet nincs című életrajzi jegyzeteket írta. Megdöbbentő volt a gondolkodásnak és az életérzésnek az a folyamatossága - a huszonkét évvel ezelőtt írt napló és a most nemrég megjelent önéletrajzi jegyzetek között.- Mi, az olvasók úgy gazdálkodunk az ön műveivel, ahogy a hangulatunk kívánja. Sokszor az ember erőt is akar meríteni a könyvből, néha egyszerűen kíváncsi arra, hogy az író milyennek látja a holnapot? Valamelyik művében olvastam - bocsásson meg, hogy nem tudom pontosan megmondani, hogy melyikben, lehet hogy a Nikiben bízom abban, hogy az ember egyszer kiemelkedik a dehumanizált környezetből, és méltóvá válik önmagához. Ez a holnap?- Nézze, ez tényleg bizalom kérdése. Bennem sokkal kevesebb a bizalom, a mai fejlődést nem tartom bíztatónak; remélem, hogy nem lesz igazam. Én meglehetősen rosszízűnek látom azt a trendet, amelyet az emberiség ma követ. Ami a kérdésnek az első részét illeti, részben már általánosságban megfeleltem, amikor azt mondtam, hogy bennem jó adag szkepticizmus van az emberiség jövő fejlődését illetően. Én is ugyanolyan kívánatosnak tartanám, hogy kiemelkedjünk abból brutális világból, amelyben ma élünk, s amelynek a jeleit sokkal inkább érezzük. Talán épp a tömegkommunikáció révén sokkal gyakrabban kerülünk érintkezésbe azokkal a hírekkel, amelyek a világnak a fokozatos - nem akarom azt mondani, hogy elállatiasodásával járnak, mert az állat az majdnem tisztességesebb ma, mint az ember, hanem mondjuk - eldurvulásával járnak, s amely ma az egész világon megfigyelhető. Mondom, szeretnék bízni, de semmiféle vagy nagyon kevés jel van arra, hogy ez a közeljövőben, akár száz év távlatában is nézve bekövetkezik. Egyébként nem szeretek jósolni. 163
