Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1970 - „Egy hajszállal merészebbnek lenni”. Válasz egy körkérdésre
1970 kapcsolható 1945 emlékével. Holmi (1989—): irodalmi, kulturális és kritikai folyóirat. A feltett kérdések közül szíves engedélyükkel csak azokra felelek, amelyekre többé- kevésbé illetékesnek érzem magam. A felszabadulás Budapesten, egy Nádor utcai bérház pincéjében ért. Egy kommunista csoport tagjaként illegális munkát végeztem, pénzt gyűjtöttem, s lakásokat szereztem veszélyeztetett, illetve menekülő zsidók és baloldali üldözöttek részére; eközben a nyilasok kétszer is elfogtak, az Újlaki téglagyárat is megjártam, ahonnét a foglyokat Németországba menesztették, de mindkétszer sikerült megszöknöm. Ilyen értelemben számomra a felszabadulás valóban a szabadságot s annak jövőbeli reményeit jelentette. Ami azt a második kérdésüket illeti, vajon irodalmunk hű képet hagy-e az utókorra az elmúlt huszonöt évtől, újabb irodalmunk hiányos ismerete ellenére egy meglehetősen határozott nemmel mernék válaszolni. Egyébként ez az a kérdés, mely a felvetettek közül, gondolom, a legtöbb figyelmet érdemli, kielégítő válasz híján a többi válasz csak a felszínen tapogatódznék. Röviden: tudvalévő, hogy az irodalom (a művészet) sohasem teljesen szabad. De ritka volt az olyan történelmi korszak, melyben keze-lába annyira meg lett volna kötve, ajka lepecsételve, nyelve kitépve, hangszalagjai elvágva, mint Rákosi uralma alatt. Ami akkor elmondható lett volna, arról csak a némaság szólt és szól máig. Érthető tehát, hogy a mai fiatalság történelmi háttér nélkül nő fel, semmi tudással arról, mi történt húsz évvel ezelőtt, s hogy ennélfogva híján van annak az intellektuális és érzelmi mérlegnek, melyen lemérhetné, milyen jogos követelései lehetnek ma, s mi teljesíttetik közülük. Részben innét ingatag egyensúlyuk. Bár az a tapasztalatom, hogy az ember többnyire - szinte kizárólag - csak a maga kárán tanul, de az a teljes vákuum, mely a Rákosi-korszak helyén - annak a korszaknak helyén, amelyben apáik szenvedtek - a fiatalokra tátog, a kelleténél, az emberileg méltányolhatónál közömbösebbé, érzketlenebbé fagyasztja őket. Hogy az apák egyék meg, amit főztek, ezt a választ csak a semmi tudással nem terhelt ártatlanság adhatja. Nemcsak nálunk, Nyugaton is. Ahol a mit sem sejtő ifjúságnak talán - talán, mondom - szintén szüksége lehetne a hangyarajként nyüzsgő információk közepette egy nagy Műre, mely a mi keleti tapasztalatinkról szól. De ezt ma már senki sem fogja megírni. Nemcsak gyakorlati lehetetlensége miatt, hanem mert hiányzik a toll is, amelynek ereje volna hozzá. Mi magunk, akik pedig átélük, mi is csak egy-egy részletét ismerjük annak a pokolnak, amelybe beletapos- tattunk, hisz a kivégző- és koncentrációs táborokról szóló ismert jelentések csak a megpróbáltatásoknak a rikító felszínéről szólnak, de nem számolnak be az emberi léleknek arról az általános szintsüllyedéséről, amely e korszakot jellemzi, és még ma is fenyeget. Az utókornak azokra a feljegyzésekre, naplókra, magánlevelekre, emlékiratokra, történelmi kutatásokra kell majd hagyatkoznia, amelyek talán egyszer a pokol mélyéből felmerülnek. 160
