Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1968 - Hans Knebusch: Beszélgetés Déry Tiborral. Tv-interjú
1968 kai, legyen talán akár politikai is; vagy pedig egészen más, új utakon halad, amelyek az ön szemében érdekesnek és figyelemre méltónak tetszenek?- Azt hiszem, hogy nálunk ma még mindig az idősebb nemzedék az irodalom éllovasa. Vagyis, ha ezt az elcsépelt szót szabad használnom - nehéz azonban elkerülni -, az öregek ma modernebbek, mint a fiatalok. Pedig hát nálunk is van egynéhány fiatal író. Fölösleges, azt hiszem, neveket említeni, nehéz magyarul kimondani a neveket, bajosan jegyzik meg jól a magyar neveket.- Van egységes áramlat vagy irányzat? Kiolvasható valamilyen trend, vagy sok az egyéniség?- Inkább több egyéniség van, ez jó felosztás. Amit ön trendnek nevez, az olyasvalami volna, ami, mondjuk, a nyugat-európai trendekhez közelít. Ilyen nálunk is van. És vannak köztük, mármint a fiatalok közt is, tehetséges emberek. Meg kell várni, igazi egyéniséggé fejlődnek-e idővel, vagy belül maradnak ezeken a trendeken, tehát azt másolják-e, amit külföldről eltanultak. Aztán vannak nálunk olyan fiatal írók, akik roppant hosszú szakállt hordanak, merthogy azt másolják, amit igazából már nem volna szabad, vagyis mind a magyar, mind pedig a külföldi irodalom régi divatjait. A „szocialista realizmus” és a „realizmus” szót, az efféle kifejezéseket én nem szívesen használom, mivel nem tudom, mit takarnak valójában ... Ha meggondolom, a magyar irodalom elsősorban talán a költészet miatt említésre méltó, éppen amiatt, amit a legnehezebb lefordítani s más nemzetek és népek számára megjeleníteni.- Önnek oly sokáig kellett hallgatnia életében, hogy aztán most megint hallgatnia kelljen. Bizonyára új művön dolgozik.-Nos, először is szeretném ezt helyreigazítani. Nem olyan nagyon sokáig kellett hallgatnom életemben, csakhogy én lustaságból és kalandvágyól is gyakran elhallgattam. Alapjában véve ugyanis lusta ember vagyok, és ebben a lustaságomban az a paradox vonás, hogy nem élhetek munka nélkül. Persze most is dolgozom, egy könyvet írok. Remélem, hogy hamarosan készen leszek vele, hogy megint lusta lehessek, vagyis hogy egy másik könyvbe kezdhessek bele. Ez a könyv egyfajta önarckép, olyan értelemben, ahogy a festők művelik. Vagyis különféle színelemekből és plasztikus elemekből állítanak össze egy arcképet. Tehát én nem az életem emlékiratait írom, hanem megpróbálok az életem legfőbb eseményeiből egy arcképet kikerekíteni oly módon, hogy ezeket egymással szembeállítom, egymás mellé helyezem, és abban reménykedem, hogy olyasmi jön ki belőle, amilyen az én arcom. Egy arc, amelyikben benne van a múltam és a valószínűleg nem túl hosszú jövőm. tlfri jíj-eUr, W áll# itlwachu f cUym Cfyuí uc Unna ttL Vfrütat VfdbXal' 114
