Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1965-1977 ban”, s már-már kizárólagossá törekedve elfednek más fontosnak tűnő vonatkozásokat. így például, amikor Illyés Gyulának az atombomba fenyegetettsége ellen tiltakozó Az éden elvesztése című oratóriumához Déry is csatlakozott, Szembenézni című jelenetében ő nem a bombát tekinti fő ellenfeléül, hanem a Káinnal egyidős emberi agressziót. S a gyilkos ösztönök megszelídítéséért hadakozik Déry a Pest és Buda egyesítésének százéves évfordulójára írt oratóriumában, az Ének a városról címűben is; abban reménykedve, hogy az agresszió késztetéseinek és következményeinek a feltárásával idővel elérhető humanizálásuk. S külön művé terebélyesedik ki e téma élete utolsó, A gyilkos és én (1975) című kisregényében, melyben - egy nyugatnémet börtöntörténet kapcsán - ismételten szembesül az önmagában is fellelhető elfojtott, de mégis ható belső agresszióval; s megfogalmazza felismerésének általános vonza- tát is, nevezetesen, hogy ez az agresszió minden ember vele született tulajdonsága, s érdemi meghaladása nehezen képzelhető el. Voltaképpen az emberben rejlő erőszakkal függ össze a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról (1970) című kisregény is, csakhogy sokkal bonyolultabb összefüggésekben. Ezúttal a középpontban nem a lecsupaszított ösztön, hanem a jóléti-fogyasztói társadalom belső válsága áll, azokkal az ifjúsági mozgalmakkal, amelyek Európában az 1968-as hangos utcai tiltakozásokhoz, Amerikában pedig a beat-nem- zedéknek a konzum társadalomból való kivonulásához vezettek. Déryt elsősorban a lázadásnak ez utóbbi formája foglalkoztatta, amely a konvencionális viselkedést és öltözködést megtagadva, új - sokszor vándorló - közösségekbe tömörült, s a szexualitás kötöttségek elvetésében, a kábítószerekben és a zenében való feloldódásban kereste a magány és az érdekek vezette hajsza ellenszerét, a „megváltást”. Hogy milyen eredménnyel - közismert. Az altamontei tömeghisztériával és gyilkossággal végződő tragédiával Déry hatásosan érzékeltette ezt a zsákutcát. A Kedves bópeer...! 1973 világa ennek épp az ellentéte. Az öregedés tudomásulvételének és elfogadásának költői története, amely úgy tudja bemutatni egy késői vonzalom keretén belül a férfierő elvesztését és szublimálódását, hogy e folyamatban nem tragédiát látunk, hanem azt, hogy az elmúlás az élethez hozzátartozó természetes, sőt harmonikus változás. E konfliktus feloldását követően ismét feltámad Déry ironizáló kedve, s két szellemes torzképpel, A félfülűvel és a Kyvagiokénnel (1975) zárja írói pályáját. Az elsőben egy elrabolt milliomos-unoka példáján mutatja be a zsarolás társadalmi méretűvé nőtt gyakorlatát, a másikban saját maga nyugtalankodó természete, naiv ifjúkori ábrándjai és férfikorába átnyúló tapasztalatlansága elé tart tükröt. (A fikció szerepének csökkenésére visszautalva megemlítjük, hogy a Képzelt riport egy amerikai pop- fesztiválról, A félfülű, valamint A gyilkos és én ötletét, adatait - a „hordalékokhoz” hasonlóan - Déry nyugatnémet sajtóbeszámolókból mentette.) E gazdag, még írójuk nyolcvanadik éve fölött is gyarapodó termés azt a benyomást keltette s kelti ma is, hogy élete végén Déry már szabadon írhatott, s művei akadálytalanul kaptak nyilvánosságot. Holott köztudott, hogy ez idő tájt is működött a cenzúra, ha nem is olyan mértékben, mint az ötvenes években. Az érinthetetlen tabuk 10
