Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Cikkek, művek, beszédek, interjúk, 1965-1977 - Déry Archívum 17. (Budapest, 2003)
1968 - Ungvári Tamás: Forgószínpad. Rádióinterjú Déry Tiborral
1968 órát vagyok kénytelen az íróasztalom mellett ülni; persze vannak azután olyan istenáldotta idők, amikor nem dolgozom. Ilyenkor rettenetesen rosszul érzem magam. Általában amikor - például mint most - azonban egy könyvet írok, ez azt jelenti, hogy délelőtt úgy tíz óra tájban elkezdem ezt az íróasztal mellett való ülést, folytatom háromig, ebédig, ebéd után lefekszem aludni, s ezáltal két pihent részre osztom a napot; öt óra, hat órakor megint felkelek, s írok este tízig, vacsoráig, vacsora után újra leülök az íróasztalomhoz, és dolgozok háromig. Meg vagyok lepve, ha egyszer színházban vagy moziban találom magamat; még jobban meg vagyok lepve, ha vendégek jönnek, s pláne meg vagyok lepve, amikor a Rádió jön hozzám. Ennyi. Ez körülbelül az, amit a munkamódszeremről mondhatok: s ilyen apróság, mint például, hogy füzetekbe szoktam írni ...- íróasztal mellett fogalmazol?- Asztalnál ugyan, de nem az íróasztalon, hanem a térdemre teszem a füzetemet. Ezek, azt hiszem, azokhoz az írói intimitásokhoz tartoznak, amelyekhez a közöségnek nem sok köze van.- A könyv, amelyen most dolgozol, tulajdonképpen életrajz, s szeretném, ha szólnál erről néhány szót. Milyen ez az új könyv, amelyen napi tizenkét órát dolgozol, s amelyből füzeteid egyre gyarapodó anyagot tartalmaznak?- Szeretnék erre röviden, de világosan válaszolni: életrajznak nevezted ezt a könyvet, de nem az. Sok életrajzi elemet tartalmaz, abból a célból, hogy egy önarcképet készítsen rólam; ez azt jelenti, hogy önkényesen vagy - minthogy a művészetben nincs önkény - igen szigorúan meghatározott kompozicionális szabályok szerint ösz- szeállítok a magam életéből olyan részleteket, amelyek véleményem szerint remélhetőleg elég hűségesen fognak ábrázolni. Minthogy emberek között éltem, nyilvánvaló az, hogy szereplőim rajzához hozzátartozik a környezetem, azoknak az embereknek a rajzai is, akikkel életem során érintkeztem. Vigyáztam, hogy könyvemben csak halottak szerepeljenek, olyanok, akik egyrészt már nem cáfolhatják meg azt, amit mondok róluk, másrészt pedig nem sértődhetnek meg. Van példa a világirodalomban, de a magyar irodalomban is, hogy író nem tudta folytatni az önéletrajzát, mert eljutott addig a határig, amikor az élők felháborodása lezárta számára a további folytatásokat.- Amit eddig a magánportékból olvastam, az igazán jó szívű, szép és megható volt, például Tóth Árpád arcképe, amely egyben a saját arcképed is. Ebből arra gondolhatok, hogy regényeidben a Nyugat-nemzedék legnagyobbjai elbúcsúztak tőlünk. Hogy tekintesz rájuk vissza?- Hogy pontosan felelni tudjak erre a kérdésre, emlékezetébe kell idéznem a hallgatóknak azt, hogy én egy közbeeső generációhoz tartozom: húsz, harminc évvel fiatalabb votlam a Nyugat úgynevezett „nagy nemzedékénél”, s tíz, húsz évvel idősebb az utána következő fiataloknál; az én közbülső nemzedékemhez tulajdonképpen csak kevés ember tartozik, azok is többnyire már elköltöztek. A Nyugat úgynevezett nagy nemzedékéhez tartozók közül jó barátságban, tehát meghitt közelségben tulajdonképpen két emberrel voltam mindössze, az egyik Tóth Árpád - akit épp említettél 105
