Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
tozunk, keblünket ugyanazon érzés lelkesítse, mely őt vezeté; s visszatérve házi köreinkbe, ne csak dicsőségének emlékezetét, de azon erőt vigyük magunkkal, mely őt dicsővé tette." Az epilógusban aztán - Toldy Teleki-orá- ciójához hasonló módon - annak az elvárásnak ad hangot, hogy az ünneplő nemzet tettekkel is igazolni tartozik az ünnepelt erények iránti elkötelezettségét: „S mi az, mi a hálának, melylyel e férfiú iránt tartozunk, méltó emléke, mi ily érdemeknek méltó jutalma lehet? Csak egyet ismerek, s ez az: ha várakozásainak megfelelünk. [...] ha a nagy remény, melyért ivadékok véröket ontották, mely ezreket lelkesített, s melylyel Kazinczy sírjába szállt, beteljesült: akkor e nemzet lerótta tartozását azok iránt, kik éltöket jövőjének szentelték, s Kazinczy érdeme jutalmazva lesz. Mert ő megérdemelte a borostyánt; de az örökké zöld koszorút csak oly nemzet teheti fiának homlokára, mely arra maga is méltónak mutatta magát."138 A Kölcsey-parentáció híres zárlata is a didaktikus szándéknak rendelődik alá, mégpedig oly módon, hogy a szónok (egy bővítő apostrophé keretében) a „lelkes ifjúságra" testálja a meg- dicsőült hazafi iránymutató szellemi hagyatékát.139 Az emlékbeszéd ugyanakkor a panteonképző diskurzustól elválaszthatatlan önaffirmációs elvárásokat is hatékonyan teljesíti, azaz képes a nemzetként elgondolt közösség (ön)reprezentációs és (ön)legitimációs igényeinek a kielégítésére, képes az ünnepelt dicséretét, a nemzeti hála tanúsításának szokványos retorikáját az ünneplő közönség dicséretébe, az önmagát ünneplő nemzet identifikációs képletébe átfordítani. Ahogy ezt Toldy Ferenc formulázza: „a nemzet [...] nagy embereiben és irodalmában magamagát becsüli meg".140 Már erre az affirmativ közhelyre épít Erdélyi János is, hangsúlyozva, hogy „mennél több érdemes hazafi képét állítják fel a tisztelet templomában", annál erősebb „a nemzeti kegyes érzés", hiszen „naggyá csak oly nemzet lehet, melynek nagy halottai vannak, s egy Pantheon nem pusztán a város ékessége".141 És ezt az argumentációs toposszá váló tételt variálja a budapesti Arany-szobor avatásakor Szász Károly („a hálás magyar nemzet is Deáknak mausoleumot, ismét neki s Széchenyinek és Eötvösnek, Kisfaludy Károlynak és Csoko- naynak, Vörösmartynak és Petőfinek szobrokat emelt [...]: megtisztelni s a jövendő nemzedék előtt is tiszteltté tenni nagyjait, s megtisztelve bennök önmagát is, hogy ily nagyokat, ily jeleseket szülhetett!"142); majd a Petőfi-cen- tenárium alkalmából Herczeg Ferenc („midőn egy nép a maga nagy költőjét ünnepli, akkor tulajdonképpen önmagát ünnepli. Mert a költő [...] mint egy egész faj lelki világának képviselője áll az utókor előtt. Költészete arany tükörré lesz, amelyben a nemzet saját eszményített arcát csodálja."143). Az emlékbeszédek tehát nem csupán a kommemorációs elvárásoknak tesznek eleget, nem csupán az erényes honpolgárok nevelését szolgálják, de arra is képesek, hogy a közmegegyezés alapján tisztelt (azaz a glorifikációs procedura konszenzusigényének megfeleltethető) személyek kultuszát a nemzeti identitásképzésnek rendeljék alá. Az emlékbeszédek (és az emlékódák) tehát felépítenek egy nemzeti panteont. A nemzet „szentjeinek" ez az (imaginárius) temploma egyfelől az intézményesült nemzeti emlékezet, másfelől az önmagát ünneplő nemzet monumentumaként jelenik meg. A dicsszónok pedig e panteon szertartásmestereként látja el laudációs és reprezentációs feladatát. 78
