Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
adnak az egyéni elgondolások érvényesítésére, a szónoknak egy formalizált nyelvet52 kell megszólaltatnia. Ahogy Bahtyin írja az erősen normativizáló- dott és sztereotipizálódott „ünnepélyes" és „hivatalos" beszédműfajokról: „A beszélő szándéka rendszerint a műfaj megválasztására és az expresszív intonáció felületi árnyalására korlátozódik bennük".53 És bár valószínűleg minden szövegtípus felfogható úgy, mint „az alkotó [...] és a társadalmi intézmények és szokások közötti egyezkedés eredménye",54 az emlékbeszédek és az emlékódák esetében mégis különösen fontosnak látszik annak hang- súlyozása, hogy elsősorban kollektív és intézményes teljesítményekként vizsgálhatóak.55 Innen nézve viszont a ceremoniális dicsőítő műfajok retorikai előírásrendszerének, nyelvi konvencióinak és sémáinak a feltárása látszik elsődlegesen fontos feladatnak. A fenti megfontolásból bizonyulhat kevésbé termékeny interpretációs stratégiának például a Barta Jánosé, aki Arany Széchenyi-ódáját nem a retorikai kompetencia (kivételesen hatásos) birtoklása felől közelíti meg, nem formalizált nyelvi szertartásként kezeli, hanem jórészt „alkotás-lélektani szempontból" vizsgálja, azaz a szöveget - az inspiráció feltámadásának, az ihlet gerjedésének folyamatát végigkövetve - a „géniuszok találkozásának" magasztos pillanataként értelmezi.56 A képviseleti feladatot jelentő dicsszónoki tisztség ellátásának elengedhetetlen, ám korántsem elégséges feltétele a jelölt tekintélye, erkölcsi és szakmai kiválósága. A kommemorációs elokvencia gyakorlásához közösségi felhatalmazás is szükséges. A felhatalmazás a tekintélyes (köz)testületektől, társaságoktól (Akadémia, Kisfaludy Társaság) nyerhető el hivatali megbízatás, illetve - közvetlen vagy pályadíjas - felkérés által. E procedúrával a tudományos és irodalmi testületek ki tudják választani tagjaik sorából azokat, akik rendelkeznek az elvárható szónoki kompetenciával, biztosítani tudják a közösségi emlékezet áthagyományozásának folyamatát. A felkérés egyfelől rendkívüli megtiszteltetésnek számít, hiszen a reprezentatív testületek olyan képességek birtokosaként ismerik el a felkért (azaz a közösségi felhatalmazás szertartásos formájában részesített) személyt, amely alkalmasnak mutatja őt a közösségi értékrend méltó képviseletére. Másfelől viszont a közösség felhatalmazottjaként fellépő szónoknak szembesülnie kell a képviseleti beszédmóddal együtt járó szigorú kötelezettségekkel.57 Az emlékbeszédek exordi- umából többnyire nem is hiányzik a megbízatás elfogadásának és a vállalt kötelezettségek teljesítésére irányuló (jó)szándéknak a kinyilvánítása. A konvencionális captatio benevolentiae részeként a szónoknak elsősorban képviseleti szerepkörét kell hangsúlyoznia („E koszorúnak nem az ád becset, hogy én fontam, de a hely, honnan nyújtom, és az, hogy önök nevében nyújtom."58), és arról is számot kell adnia, hogy „mi bírta őt rá a föllépésre".59 A dicsszónok gyakran hivatali kötelességének tesz eleget, amikor a szószékre lép. Az Akadémia „titoknoki" és a Kisfaludy Társaság „igazgatói" posztját betöltő Toldynak (akinek ugyancsak hivatali teendői közé tartoznak emlékbeszédek60) például rendkívül összetett feladatot kell megoldania. Egyfelől el kell kerülnie a titoknoki rutinmunka látszatát, ezért beszédeinek exordi- umában - a hivatali kötelesség hangoztatása mellett - személyes érdekeltségét is ki kell nyilvánítania: „hozzá fogok, Tekintetes Akadémia, azon szép, 63
