Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Porkoláb Tibor: Közösségi emlékezet, ceremonialitás, panteonizáció. Szempontok az emlékbeszéd műfajának vizsgálatához
csőítő költemény megírására felkért (többnyire tekintélyes és elismert) személyeknek szembesülniük kell. Jelzi ezt, hogy gyakran ellentmondásosan viszonyulnak a megtisztelő felkéréshez: irányuljon ez akár - a mérlegelés, a választás lehetőségét és jogát a felkérő testület számára fenntartva - egy reprezentatív pályázaton való részvételre (például Tompa Kazinczy-ódája esetében), akár közvetlenül egy emlékbeszéd, illetve dicsőítő költemény elkészítésére (például Kölcsey Kazinczy-parentációja és Arany Széchenyi-ódája esetében).6 A dicsőítő műfajok, így az emlékbeszédek kétes irodalmi státusát jelzi az is, hogy összegyűjtésüket és kiadásukat még a műfaj talán legismertebb és legtekintélyesebb képviselői is igazolni tartoznak. Toldy Ferenc és Gyulai Pál is arra kényszerül, hogy kötetekbe foglalt (tehát az utókor számára felkínált) dicsszónoklatait apologetikus bevezetőkkel lássa el. Beszédgyűjteményének előszavában Gyulai az emlékbeszédek (esetleges) művészi értékeire hivatkozva véli indokolhatónak az ilyen jellegű kiadásokat: „Összegyűjtve veszi itt az olvasó emlékbeszédeimet [...]. Az ily beszédek, ha jól szolgálták az ünnepélyes alkalmat, a melynek létöket köszönik; ha híven tolmácsolták a közhangulatot, a mely rendesen hatások egyik főoka szokott lenni: elérték czéljokat, többé nem igazán van közük az irodalommal s összegyüjtésöket legfeljebb csak rendkívüli szónoki beesők igazolhatná."7 A Gyulai által felmutatott érv nagyon is kézenfekvő, hiszen a szónoklatok irodalmi műalkotásként való szemlélete, esztétikai érték szerinti megítélése egyáltalán nem idegen a retorikát ékesszólásként (ars bene dicendi) definiáló, elokúció-köz- pontú, a gyönyörködtetés funkcióját előtérbe állító retorikafelfogástól.8 Ez a szemléletmód éppen a genus demonstrativum előírásait, a klasszikus laudációs hagyományt átörökítő, a nyelvi díszítő elemeket, ékítményeket (ornatus) felsorakoztató, az epideiktikus amplifikációra épülő emlékbeszédben ismeri fel reprezentáns műfajainak egyikét. És mivel ez a műfaj „igen alkalmas a poé- tikum manifesztálódására a beszédben",9 az orátor és hallgatósága egyaránt hajlamos a dicsszónoklatot műalkotásként kezelni: a szónok többnyire lemond a valódi actioról, azaz a szónoklatot egy irodalmi igénnyel megírt szöveg nyilvános felolvasásává degradálja; a hallgatóság pedig elsősorban nem a magasztalt férfiú erényeit csodálja, hanem a beszéd művészi kidolgozásában gyönyörködik (azaz a hangsúly a jelöltről a jelölőre helyeződik). Az emlékbeszéd szónokának - más beszédfajtákkal ellentétben - egyáltalán nem kell ellepleznie készültségét, mesterségbeli tudását (az arisztotelészi értelemben vett tekhnét), hanem éppen ellenkezőleg: retorikai képességeit, elsősorban a beszéd felékesítésében való jártasságát kell demonstrálnia. Irodalomtörténeti összegzésében Toldy Ferenc joggal állapítja meg „a próza egy új nemének" tekintett szónoklatot vizsgálva, hogy - elsősorban Kölcsey, Dessewffy József és Eötvös beszéd-remekeinek köszönhetően - „leginkább a dics- és emlékszónoklat emelkedett művészetté".10 Az emlékbeszéd műalkotásként való szemléletéről tanúskodnak a Kisfaludy Társaság által meghirdetett pályázatok (az 1875. évi pályázati kiírás például „valamely elhunyt magyar író méltatására" szólít fel, mégpedig „beszédben"11), valamint erre utal a retorikai kézikönyvek látványos terminus- és szemléletváltása is. Például Laky Demeter Irályrendszerében (1854) a szónoklat immár - az irodalmi és esz57
