Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)

Takáts József: A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok

legzetesen társas gondolati konstrukciókkal, amelyek e társadalmi használatban az embereket vezetik.24 Ugyanazon fizikai térről más és más mentális térképei vannak a benne élő embereknek, jórészt attól függően, milyen társas csoportokhoz tartoznak. E megközelítésmódnak - amely a humán tudományok felől nézve a tudásszociológia kiterjesztése a földrajzra - kb. egy-másfél évtizede magyar szakirodalma is van,25 bár a mentális térképezés méréses módszere szerintem kissé vékony (nagyjából előre tudható) eredményekhez vezetett eddig. Ugyanakkor teoretikus következményei jelentősek. Egy görögkeleti vallású ember másféle mentális térben él, mint az ugyanazon fizikai térben lakó katolikus, s ugyanez érvényes az etnikai vagy generációs különbségekre is.

Amint egy újabb, a társadalmi táj- és térhasználattal foglalkozó tanulmány írója, Szíjártó Zsolt mondja, „a földrajzi hely... társadalmi térré alakítását", „ezt a látszatra... nehéz munkát... valójában nagyon is illékony, könnyed szerszámok végzik el: nagyrészt szavak, elbeszélések, történetek és képek alkotják a tereket szervező, irányító kulturális gyakorlatokat."26 Hozok erre egy könnyű példát: az alföldi táj társadalmi jelentésének (például az egyes számnak!) alapvető formálója - iskolai bevésésén és értelmezésein keresztül - az a sor (és folytatása), hogy „lenn az Alföld tengersík vidékén". Néprajzkutatók és művészettörténészek remek dolgozatokat írtak arról, hogyan, mikor, minek hatására vált az Alföld nemzeti tájjá,27 az e tájhoz kötött gulyás nemzeti étellé,28 milyen vizuális elemek váltak bevetté az Alföld képi megjelenítéseiben29 - az irodalomtörténészek ehhez nem tettek sokat hozzá, talán mert kevésbé érdeklődnek az irodalom társadalmi használati módjai iránt, mint más tudományágakhoz tartozó társaik. A kultuszkutatás viszont döntően éppen ezek iránt érdeklődik, így bizonyára lesz mondanivalója a lokalitás irodalmi termeléséről is.

E kifejezés Arjun Appaduraitól származik, aki - talán kissé túlzóan fogalmazva néhány évvel ezelőtti, sokat idézett, a lokalitás kérdését az antropológia középpontjába állító tanulmányában - azt írja, hogy „egy nemzetállam a legitimitását a körülhatárolt területek közötti, folyamatos testként való jelenlétének intenzitására alapozza. Működése során őrzi határait, létrehozza lakosságát, megteremti állampolgárait, fővárosát, emlékműveit, városait, vizeit és termőföldjeit. Kialakítja az emlékezet és a megemlékezés helyeit, a temetőket, a sírkerteket, a mauzóleumokat és a múzeumokat." „... a nemzetállamok rendelkeznek a szentség megnyilvánulásának jellegzetes helyeivel, felállítják a hűség és hűtlenség sajátos ismérveit, az engedelmesség és a rendzavarás sajátos mércéit." „A nemzetállam saját területén bizarrul ellentmondásos vállalkozást folytat: egyrészt a nemzeti lét egyenletes, folyamatos és homogén terét hozza létre, másrészt azonban olyan helyeket is kialakít..., amelyeknek segítségével az állami ceremóniákhoz, a felügyelethez, a fegyelmezéshez és a mozgósításhoz szükséges belső megkülönböztetéseket és elkülönítéseket is megteremtheti."30 Én mindeddig olyan terekről beszéltem, amelyek a nemzeti lét homogén terét kívánták létrehozni, ám a nemzetnek nemcsak a térbeli, hanem az időbeli folyamatosság érzetére is szüksége van. Tanulmányom további része erről szól: az idő nemzetiesítéséről.

50