Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Takáts József: A tér és az idő nemzetiesítése és az irodalmi kultuszok
kitüntetett hely illeti meg az etnikai tereket. Az etnikai identitás, a nemzethez tartozás a valláshoz hasonlóan működő szakrális tereket hoz létre." - írja e tudományág egyik hazai mestere, Bartha Elek.3 Ugyanígy a kultuszkutatók is általában úgy írják le az általuk vizsgált jelenségeket, hogy azok a vallás gyakorlataihoz, szóhasználatához stb. hasonlóan működnek - már említett korábbi tanulmányomban ezt neveztem a kultuszkutatás alapmodelljének. Az emlékezetkutatás tág, rendezetlen, ám az utóbbi két évtizedben rendkívül népszerű interdiszciplináris terület,4 amelybe beletartozhat az óegyiptomi hagyományozódás rendjével foglalkozó Jan Assman éppúgy, mint a magyar rendszerváltás budapesti tüntetéseinek térhasználatát és emlékezetpolitikáját elemző Kovács Éva.5 Jórészt a kultuszkutatók munkái is hozzátartoznak e hatalmas mezőhöz, vagy inkább hozzátartozhatnának, ha volnának tudományközi kapcsolataik az emlékezetkutatás vezető ágazatai, a politikai antropológia, a szociológia és a történetírás felé. Közülük az elsőként említettet, a politikai cselekvések antropológiáját emelném most ki példaként, nemcsak mert antropológia lévén kedves a szívemnek, hanem mert e tanulmány egy Csíkszeredái konferenciára készült, Csíkszereda pedig a Kommunikációs és Antropológiai Munkacsoport városa is. A KAM Csíkszeredái kiadványában jelent meg tíz évvel ezelőtt Biró A. Zoltán és Bodó Julianna később sokat hivatkozott tanulmánya az etnikai jellegű szimbolikus térfoglalási akciókról,6 melynek felidézésével talán a témámhoz is közelebb kerülök. E munka az ugyanazon térben, jórészt Székelyföld településein lejátszódott kettős (román és magyar), versengő etnikai térfoglalási gyakorlatokkal foglalkozik, amelyek egyrészt szimbolikusan egy közösség számára igyekeznek birtokba venni az adott teret, másrészt - ahogyan a szerzők fogalmaztak - eszmék szimbolikus térbeli lehorgonyzá- sára tesznek kísérletet. A vizsgált szimbolikus térfoglalási akciófajták a kultuszkutatók számára is ismerősek, hiszen ők maguk is részben éppen ilyenekkel foglalkoznak: emlékműállítások, intézmény- és utcaelnevezések, ritu- alizált közösségi rendezvények, középületek birtokbavétele stb. Csak talán a kultuszkutatók kevésbé figyelnek, részben érthető okokból, az ilyen akciók hatalommal kapcsolatos kérdéseire, s a konfliktuózus viszonyokra, amelyek közt zajlanak. Az már az eddigiekből is kiderülhetett, hogy a számba vett tudományterületek közül az utóbbi három, az etnikai földrajz, az emlékezetkutatás és a politikai antropológia egészében vagy részben a térrel és az idővel, pontosabban a különféle (például etnikai) közösségek tér- és időhasználati módjaival foglalkozik. Amikor most arról beszélek, hogy mi köze a nacionalizmusnak a térhez és az időhöz, egyrészt visszakanyarodok Ernest Gellner egykori erős téziseihez (amiket valaha már felhasználtam),7 miszerint a nacionalizmus olyan ideológia, amely korábban nem létezett nemzeteket hoz létre, s valójában egy-egy társadalom modernkori kulturális egységesítésének a másik neve.8 Mint ismeretes, a nacionalizmusról szóló magyarázatok között a nemzetközi szakirodalomban az elmúlt két évtizedben azok a teóriák voltak-vannak fölényben, amelyeket modernistának vagy konstruktivistának neveznek; Gellneré mellett ilyen például Benedict Anderson „képzelt közösség"-elmélete9 47
