Kalla Zsuzsa - Takáts József - Tverdota György (szerk.): Kultusz, mű, identitás - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 13.; Kultusztörténeti tanulmányok 4. (Budapest, 2005)
Rákai Orsolya: Kultusz, paradoxon, endoxa. Megjegyzések az irodalmi kultuszok elméleti problémáihoz
Ebben az összefüggésrendszerben még a „nemes" (azaz tudós vagy vallásos) irodalom sem foglalt el túlságosan előkelő helyet. Mint minden nyelv (a misztikusokét és a megszentelt, rituális nyelvi formulákat kivéve), távol állt a transzcendenciától, mellyel csak allegorikus utalások révén kerülhetett áttételes és soha nem közvetlen kapcsolatba. A szimbólum viszont tanúként áll kapcsolatban az istenivel12, úgy ad hírt róla, hogy maga is része, részese annak, amiről hírt ad. A transzcendencia a világban teremtő energiaként, ener- geiaként van jelen, sugallja a kettő közti kapcsolatot leggyakrabban leíró tűz- metaforika. Csetri Lajos nagyszerűen írja le azt a fokozatosságot, melynek során az arisztotelészi miméziselvből kialakul a teremtő zsenialitáson, eredetiségen és kontingencialitáson alapuló modern irodalmiság fogalma, nem tévesztve szem elől a felvilágosodás, illetve ennek sajátosan platonizáló Shaftesbury-féle változata, valamint a német koraromantika zsenifogalma között fennálló kapcsolatokat sem.13 Mindemellett pedig kiemeli, hogy Magyarországon (elsősorban Döbrentei révén) épp ez a fajta kapcsolódás vált nagyhatásúvá. Döbrentei Eredetiség és jutalomtétel c. tanulmányát nem véletlenül szervezi ez a tűz-metaforika, amely egyként alkalmas a teremtés és a befogadás, a poiészisz, az aiszthészisz és a katharszisz folyamatainak leírására, elősegítve ezeknek az esztétikai tapasztalat modern problematikájában való újrafogal- mazódását.14 Az érdekes az, hogy a zseniális mű mintegy zárványként megőrzi ezt az isteni tüzet, mely fogantatását előidézte a zseni isteni elragadtatásának pillanatában: épp ez az az erő, ami „hívogatni" fogja az olvasókat, ami nagy tettekre sarkallja őket. Az energeia így lesz tökéletesítő, civilizáló, egyént és rajta keresztül nemzetet egyaránt felemelő, ám az istenivel az eredeti zseniken keresztül mindig megújuló kapcsolatban maradó erő, a zsenik pedig így válhatnak majd a kultuszban váteszekké, prófétákká, paraklé- toszokká. Ez a műben megőrződő és hatni képes energeia az, ami a 'klasszikusok' fogalmában is jelen van. Amennyiben a műalkotás modern fogalmának egyik legfontosabb tényezője (s egyben az esztétikai értékesség egyik legfőbb kritériuma) a „felhívó", kommunikációra ösztönző jelleg,15 az, hogy interpretative kimeríthetetlen és mindig újra meg újra képes megszólítani az olvasót (avagy az olvasó képes megszólítani őt - a kommunikáció lezárhatatlanságá- nak szempontjából ez mindegy), akkor igen érdekes megfigyelni, hogy ez a fogalom épp a legkevésbé „modern" művek, az ókori klasszikusok olvasásával kapcsolatos dilemmák során merült fel. A klasszikusok tökéletességüknél fogva tudták legyőzni az időt, s tökéletességüknél fogva váltak megítélhetet- lenné, vezérfonallá, egyfajta szabály kódexszé is. Ez a tökéletesség viszont ellenőrizhető és elemezhető volt, hiszen egy közös diskurzus szabályai szerint jött létre.16 A Felső Magyar Országi Minerva névtelen cikkírójának viszont a modern művekkel és a modern kritikusokkal épp az a problémája, hogy öntörvényűek, individuálisak, általánosíthatatlanok. A zseni tökéletessége nemcsak utolérhetetlen, de elemezhetetlen is, épp egyedisége, egyszerisége, eredetisége miatt, hiszen a zseni, aki magának teremt szabályokat, még akkor sem lesz tökéletesen érthető, ha bizonyos általános szabályoknak is 36
